AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

Új bejegyzés Frissítés

2012.07.07. 20:45 yumesshi

A Scream klán | Elõször nem fordultam hâtra, csak meghökkenve nêztem magam elé. - Hogy mondod? - fordítottam felé csak a fejem kívâncsian. | - Van kedved velem jönni? - kérdezte ismét. | - Miért? - kérdeztem gyanakodva, s közelebb léptem hozzá. Ajkaimon hamis mosoly játszott. | - Mert különleges vagy. Nem csak úgy, hasra ütésbõl követett téged az a vámpír. | Gúnyos mosolyra húztam az ajkaim.- Nekem azt tanították, hogy ne menjek el idegenekkel. | - Nem olyan lánynak tûnsz, mint aki a szabályokhoz alkalmazkodik - pillantott végig rajtam jól láthatóan. | - Ez valóban így van, de honnan tudjam, hogy nem csak egy kéjenc vagy? | Egy vámpírírtó kéjen - nevetett aprót, majd vâratlanul lehúzta fejérõl a csuklyát. - A nevem Dylan - mosolygott ujjatlan kesztyûs kezét nyújtva. | - Sonia - fogtam vele kezet, miközben alaposan végigmértem. Kinézetre úgy két évvel lehetett idõsebb nálam. A lámpa fénye megvilágította kissé karakteres acrát, meleg, borostyân szemeiben barátságosan csillogott, s mattul tört meg hátrafésült fekete haján. | - Akkor? - kérdezett ismét. | Elmosolyodtam. Tudom, õrültségnek tûnhet, hogy vele akartam tartani, de nekem ez volt az álmom. Nem szalaszthattam el ezt a lehetõséget. - Két perc - mondtam, s tâvolabb léptem tõle, majd hívni kezdtem Mattet. | - Igen? - szólt bele a telefonba egy meglepõen ideges hang. | - Matt, Sonia vagyok. Ne aggódj, minden rendben van - beszéltem lágy nyugodt hangon. | - Sonia! Annyira aggódtunk! Hol vagy? Jól vagy? - hadarta idegesen. | - Jól vagyok, ne aggódj. De most inkább hazamegyek. Eléggé fáradt vagyok... - Nem tehettem mást, hazudnom kellett. | - Egyedül?? - kérdezte félve. | - Nem, hazakísérnek. | Jó... - sóhajtott megnyugodva. - Holnap nem találkozunk? | - Majd még meglátom ês hívlak, rendben? És tényleg aggódjatok, teljesen jól vagyok. | - Rendben - mondta, hangjában mosollyal. - Jó éjt. | - Szia! - köszöntem el, majd megnyugodva sóhajtottam. | - Jól tetted, hogy nem az igazat mondtad - termett mögöttem Dylan váratlanul, hihetetlenül csendesen. | - Tudom. Nos? - néztem fel rá érdeklõdve. | - Gyere - indult el csuklyâját ismét a fejêbe húzva. | "Azt hiszem, ez érdekes lesz" - mosolyodtam el. Pár perc múlva egy éjfekete.motor mellett álltunk meg. - Szállj fel - mondta bukósisakját felvéve. Megtettem, mire a kezembe agott egy másik sisakot. - Tulajdonképpen hová is viszel? - kérdeztem kíváncsian. | - Majd meglátod - felelt titokzatos hangon. - Kapszkodj. - Felbõgette a motort, s már indultunk is. Ha csak egy századmásodperccel is késõbb karolom át, hátraestem volna, azonban pont idõben fontam karjaim még ruhán keresztül is érezhetõ izmos hasa köré. Elképesztõ sebességgel száguldottunk keresztül a városon, el a Fekete macska elõtt, melybõl ha jól láttam épp Matt jött ki már nyugodtan mosolyogva. Ez az én arcomra is mosolyt csalt - láthattam, hogy valóban jól van, s ez örömmel töltött el, miközben mélyen lélegezhettem be Dylan kellemes illatát. * Sonia ugyqn nem emlékezett, hiába voltak ismerõsek számára a meleg, borostyán szemek, azonban azok tulajdonosa nagyon is jól tudta, ki õ. Kifinomult érkézeivel érezte illata másságát, látta szemének különleges csillogását, s emlékezett is rá. Ezek már akkor is feltûntek neki, mikor három évvel ezelõtt egy sikátorban megölt vámpír után egy lánnyal találkozott, aki látszólag végignézte az egészet. Egy lánnyal, akinek szemeiben nem volt félelem és undor a látottak után, inkább tisztelet, elszántság, merészség és halvány keserûség. Ugyan már akkor tudta, hogy Sonia különleges - s hazaérve meg is bizonyosodott róla -, azonban akkor még túl korainak tartotta, hogy vadásszá váljon. Most azonban örült, hogy ismét vele hozta össze a sors - nagy tettek vârományosa volt, s most eljött az ideje, hogy beteljesítse sorsát. * Váratlanul arra lettem figyelmes, hogy megálltunk. Dylan levette a sisakjât, helyébe a csuklyát húzta fejére és szorosan a motor mellé állt. - Fogd. Tudod használni? - nyomott a kezembe egy pisztolyt. | - Azt hiszem - meredten tétován a fegyverre. | - Rendben. Maradj itt és ha baj lenne kiálts és próbáld megvédeni magad -mondta, majd határozott léptekkel tûnt el egy sikâtorban. | - Újabb vámpír? - kérdeztem halkan magamtól, miközben szemügyre vettem a fegyvert. Olyan könnyû volt, pedig ránézésre a mérete alapjàn sokkal nehezebbnek gondoltam. Valamiért pontosan illett a kezembe, könnyedén tudtam tartani, mintha a kezembe készítették volna. Szinte megbabonázott, s a vérem sebesen száguldva várta, hogy használhassam. | Hirtelen zajokra lettem figyelmes a sikátorból, majd a halálhörgés hallatán már biztos voltam az újabb vámpír halálában. Ekkor lépett elõ Dylan a sikátorból, s oldalra suhintotta a pengét így lerázvs róla a vért, majd halkan visszacsúsztatta a pengét a tokba. | - Fázol? - kérdezte, ahogu visszaérve megpillantotta libabõrös karom. | - Nem, csak... - Azonban nem tudtam befejezni, mert váratlanul rám adta a kõpenyét és visszavette a pisztolyt. | - Induljunk tovább - küldött egy bíztató mosolyt, majd el is rejtette az arcát. | "Mintha rejtegetne valamit..." - futott át az agyamon, miközben tovább indultunk. Hamarosan elhagytuk a várost, s még egy ideig számomra ismerôs utakon kanyarogtunk az akácok között. Dylan vâratlanul.olyan útra tért, melyre még sohasem merészkedtem. Látszatra ugyanolyan volt, mint a többi, nekem mégis borzongott tõle a hátam, akárhányszor csak ránéztem. Most sem volt ez másképp - nyugtalanító, rossz érzês lett úrrá rajtam. | - Ne aggódj, ez az út biztonságos - szólalt meg hirtelen Dylan, mintha megérezte volna a nyugtalanságom. | A fák egyre sûrûbben, szinte védelmezõen vettek körbe minket.Az égen rengeteg csillag pislákolt, s a hold már közeledett útjának vége felé. Körülöttünk csend és békesség honolt. A motor egyenletesen zúgott, lámpájának fénye csak a földútra korlátozódott. Ahogy kanyarodott az út, váratlanul egy hatalmas ház tûnt fel elõttünk. Komor, óriási épület, mely az átlag emberben borzongató félelmet kelt, engem azonban valahogy nem rettrntett meg, inkább nyugodtabb lettem, tudván, hogy csak ez van itt. Odaérve a hatalmas vaskapu nyikorgással tárult ki, a kerítés többi részét magas kõfal alkotta. Beérve kikövezett úton gurultunk egy kicsit, majd letértünk jobbra, a garázs felé. Közben alaposan megfigyeltem az épületet. Két emelete volt, egyszerû külseje, melyre néhol borostyán futott fel, s viszonylag sok ablaka, melyeken nem szûrõdött ki fény. Egy rejtett villâra hasonlított, ahol egy különc idõs ember éli vadászattal töltött napjait, egyedül. | - Megjöttünk - szólalt meg Dylan, ahogy leállította a motort. Leszálltam, megvártam õt, majd nézelõdve indultam utána. Kulcsával.halkan.kinyitotta a régi stílusú fa ajtót, majd elõre engedett. Kisebb elõtérbõl.hatalmas terem nyílt, mely a ház központját alkotta. Balra és jobbra egy-egy ajtó, valamint fölfelé mindkét oldalon egy lépcsõsor vezetett. Minden visszafogottan elegáns volt, mégis szép. | - Ez az otthonunk - nézett rám Dylan. - Gyere. Találkoznod kell valakivel. | Bólintva követtem, fel a jobb oldali folyosóra, egészen a legutolsó ajtóig, ahol Dylan kopogott. | - Gyere csak - jött egy kissé fáradt hang az ajtó másik oldaláról. | - Vendéget hoztam - lépett be Dylan, majd látva, hogy tétovázok, engem is magával húzott. A szoba másik végében egy férfi gubbasztott íróasztalánál egy köteg papír felett, azonban érkezésemre rögtön felkapta a fejét. - Dylan. Tudod, hogy nem szeretem, ha vendégeket hoztok - ingatta rosszallóan a fejét, miközben tekintete végigsiklott rajtam. - Azonban - àllt fel váratlanul, s felénk sétált. Megállt elõttem, én pedig ekkor tudtam alaposabban szemügyre venni. Középkorú férfi volt rövid barna hajjal, borostás arccal, s sokat látott, apró, sötét szemekkel. Alaposan, többször is végignézett rajtam, ami kezdett kissé idegesíteni, különösen, hogy nem fejezte be a velem kapcsolatos mondatât, és Dylan sem szólt. | - Azonban...? - kérdeztem türelmetlenül, mire a férfi elmosolyodott. | - Azonban ez most kivételes helyzet - fejezte be kissé érces hangon. - Hol találtad? | - Már elnézést, de mi vagyok én, egy tárgy? - vágtam közbe ingerülten, mire a férfi elnevette magát. | - Érdekes teremtés vagy - mondta tovább mosolyogva, majd a mellettem állóhoz fordult, választ várva. | - Megmentettem egy vámpírtól, mert õ megmentette egy barátját. | - Érdekes. Hogy hívnak? - fogta meg kissé elgondolkozva az állát. | - Sonia - válaszoltam enyhén gyanakvó hangon. | - Sonia kicsoda? | - Sonia Scream... - mormoltam el a családnevemet. | - Scream? - hökkent meg a férfi. | - Mi az? - kérdezett közbe Dylan. | - Scream... Õ is Scream volt - komolyodott el a férfi majd szomorúan hajtotta le a fejét. - Hát te vagy az... - kúszott keserû mosoly ajkaira. | - Ismerte az apámat? - szegeztem neki a kérdést. | - Kilian volt a legjobb ember, akit ismertem... | - Kérem, árulja el, hogyan halt meg! - kértem hirtelen, amivel megleptem. | - Ne akard tudni - fordult el komoran. | - Kérem! Tudnom kell... | Sajnálkozva nézett vissza ràm, majd sóhajtott. - Üljünk le - mutatott a két egymással szembeb lévõ kanapéra, majd amint leültünk egy hatalmas sóhaj után elõredõlve, alkarjaival a combjain támaszkodva beszélni kezdett. - Apád....Kilian, nagyszerû ember és a legjobb barátom volt. Tiszta vérû volt és hatalmas erejû. Fiatal korunk óta ismertük és mindenben segítettük egymást. Huszonhét évesen vette feleségül édesanyádat. Gyönyörû nõ volt, én is beleszerettem, azonban Kilian most is jobb volt nálam. Édesanyád is tisztavérû vadásznak született, s a házasság után hamarosan teherbe esett veled - pillantott fel rám. - Elköltöztek innen én pedig bárhogy is próbáltam, nem tudtam õket marasztalni. Tudtam, hogy túl veszélyes lenne olyan apró és várhatóan különleges gyermekkel elmenniük. Azonban mégis megtették, nem törõdve a gyermek válhatóan hatalmas erejével. És elkövették a hibát. Korábban is szerettem volna, azonban csak három év után sikerült meglátogatnom õket. De ekkorra már túl késõ volt... Oda érve a bejárati ajtót és néhány ablakot is betörve találtam. Rettegve léptem be a házba, s teljesen elképedtem. A nappali fel volt dúlva, minden csupa vér volt, a falakat lövések és vágások díszitették. Könyörögve rohantam az emeletre és nyitottam be az elsõ szobába, ahol édesanyád feküdt holtan. Látszott rajta, hogy utolsó erejébõl még megpróbált eljutni valahova, azonban elvérzett. Remegve nyitottam be egy üres szobába, majd a harmadikban találtam meg apádat. Az ajtóval szemben a falnál ült, mellkasa át volt döfve saját kardjával. Szemébe könny gyûlt, ahogy egy a polcon lévõ képre meredt. Egy képre, melyen õ és édesanyád volt, amint téged ölelnek, te pedig teli szájjal mosolyogsz. A szívem összeszorult, s talán egy órán keresztül is meredtem a képre, mikor eszembe jutottál. Remény nélkül nyitottam ki a következõ, résnyire nyitott ajtót, s belépve egy érintetlen szobát találtam. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogyha a szüleiddel végzett, akkor biztosan veled is... Mikor megfordultam, hogy elmenjek, téged láttalak, ahogy remegve kuporogsz a sarokban, a kinyíló ajtó takarásában és rettegve nézel fel rám. Nem bírtam tovább... sírva öleltelek magamhoz, mire te is sírni kezdtél... - mondta egyre halkabban, s látszott rajta, mennyire fájdalmas számára a múlt felidézése..| - Aztán nem hozott magával. De miért? - kérdeztem értetlenkedve. Tudtam, hogy a szüleimet egy vámpír ölte meg, s én nem törõdve a fájdalommal, a tovább fokozódó gyûlölettel pontosan tudni akartam a haláluk körülményeit. Mindig is érdekeltek a részletek és a miértek. | - Legszívesebben ezt tettem volna, azonban abban reménykedtem, hogyha átlagos életet élsz, te kimaradsz ebbõl a szörnyû háborúból... | - Értem. De mi van, ha én nem szeretnék kimaradni? - kérdeztem komolyan, amivel meghökkentettem mindkettejüket. - Akkor... Akkor sírtam utoljára, s elhatároztam, hogy nem akarom többé ember halâlát látni. Azonban mivel nem tudtam, hogy a szüleim vadászok voltak, csak kívánni tudtam, hogy bár én is az lehetnék. De most már tudom, hogy a Scream klán tagja vagyok. Szeretném megismerni a klánt, s ha lehet csatlakozni - néztem határozottan a férfi szomorú szemeibe. | - Nem tudod, mibe vágsz bele... - fordult el tõlem. Váratlanul érte a határozottságom, s fájdalmat is ébresztett benne, mert teljesen apámra emlékeztettem. Mindemellett fêlt is - félt kitanítani, mert attól tartott, hogy fiatal korom miatt odavesznék. | - Na és? Én ezt szeretném, erre is születtem. Kérem! Tudom, hogy a vadászok fogyatkoznak. | - Honnan? - kérdezte meglepõdve. | - Mindenki tudja a gyarapodó gyilkosságokból. Legalább is mindenki erre következtet. Tudom, hogy szükségük van mindenkire. | - Túl nagy falat lenne neked - ellenkezett felállva, nem tágítva eddigi álláspontjától. | - Azt mondja? - álltam fel én is, mire a férfi bólintott. - Nem féltem. Éreztem a vámpír forró leheletét a nyakamon, szinte már a fájdalmat is éreztem, ahogy hegyes fogait a nyakamba mélyeszti, olyan közel volt. Mégsem féltem, pedig egy percre voltam a haláltól. Mielõtt Dylan jött volna... Felvettem vele a harcot. Nem akartam.meghalni, s tudtam, amíg van esélyem, küzdeni fogok. Gyomorszájon vágtam a vámpírt, azonban túl.hamar feledkezett el a fájdalomról. Küzdöttem, s nem féltem, mert legalább tudtam, hogy Matt megmenekült. Már nem számított más, csak az, hogy õ túlélte - léptem közelebb hozzá, miközben szemeimben végtelen elszántság csillogott. | - Valóban? Fontosabb volt egy barátod élete a sajátodnál? Valóban nem féltél szembeszállni a vámpírral? - kérdezte hitetlenkedve. | - Igen - bólintottam.határozottan. | - Mintha Kiliant hallanám - mosolyodott el kissé keserûen a férfi. - Rendben Sonia. Ha ennyira határozott vagy, hát legyen - folytatta egy sóhaj után, s elém lépett. - Ha valóban követni szeretnéd az utat, amit neked szabtak, legyen. Én nem állok többé az utadba. Valóban fogyatkozunk, ezért szükségünk van mindenkire - elhallgatott, s pár percig ismét nem szólt, csak meredt ki szobájának hatalmas ablakán és a holdat figyelte. - Három hónap - szólalt meg hirtelen, mire értetlenkedve néztem rá. - Három hónapod van, hogy bebizonyítsd, méltó vagy a Scream névre. Ha elbuksz, visszamész az átlag emberek közé ês elfelejted a történteket. | - Ez nem fog megtörténni - mosolyodtam el magabiztosan. | - Majd meglâtjuk. Dylan, vidd el a holmijáért - mondta hûvösen. Dylan bólintott, majd intett nekem, én pedig tétovázás nélkül követtem. Boldog voltam. Nem tudtam, pontosan miért is, de majd' kicsattantam a boldogságtól. Nem értettem, miért ennyire bizonytalan a férfi, azonban vele ellentétben én magabiztosan tudtam, hogy vadásszá válhatok. Ugyan megvoltak a magam elképzelései arról, milyen veszélyes is egy vadász élete, ez azonban egy cseppet sem rettentett el. Mindig is ezt szerettem volna tenni. Védelmezni az embereket. S most, hogy tudtam, valóban képes vagyok rá, a szívem ki akart ugrani a helyétõl, a testem izgatottan telt meg adrenalinnal. Tudtam magamról, hogy amiért nincs bennem félelem, mád vagyok. Nem volt bennem egy csepp félelem sem a vámpírok felé, s tudtam, hogy ez késõbb még nagy hasznomra válhat. *** Már hajnalodott, mikor visszaértünk Dylannel, õ pedig megmutatta szobámat. A táskánat csak ledobtam, s visszasiettem a férfi szobájába. Kopogtatásomra rögtön behívott. - Kérem, meséljen még apámról és a klánról - tértem rögtön a lényegre. A férfi elmosolyodott, visszaült a kanapéra majd nekem is intett, hogy foglaljak helyet. Érdeklõdve kezdtem figyelni apró ráncokkal barázdált arcát. | - Mint már mondtam, apád nagyszerû ember volt. A Scream.klán már a harc kezdete óta kiemelkedett a többi közül. Az ide tartozók mindig legbâtrabban szálltak harcba. Valamiért minden más klânnál önzetlenebbek voltak, s ez jól látszik rajtad is. Legendâs családdá nõtte ki magát, tagjait mindenki tisztelte. Az 1900-as évek elején vált a a klán a vadászok vezetõjévé. Kilian is vezetõ volt, és a halálával valami megállíthatatlan dolgot indított el. Miután kiderült, hogy a Scream klán - akik eddig annyira jól vezettek minket -, utolsó tagja is meghalt, pánikszerû érzés lett úrrá a vadászokon. | - Utolsó tagja? Dehát én... - vágtam közbe idegesen, mire a férfi leintett. | - Elõször azt közöltem, hogy a szüleid halottak. Ugyan tudtak rólad, de úgy gondolták, hogyha velük igen, akkor veled is biztosan végzett az a vámpír. De... engem is érdekek, hogyan is maradhattál életben. | Kissé elszomorodott a tekintetem a kérdés hallatán. - Nem emlékszem... De maga.miért nem mondta el, hogy életben maradtam? - váltott vádlóra a hangszínem. | - Mert meg akartalak vèdeni. Magam sem tudom pontosan, mekkora, de hatalmas teher zúdult volna a nyakadba, ha kiderül, hogy élsz. Minél hamarabb vadásszá akartak volna tenni, csakhogy vezethesd õket. Minket... Így azonban a vadászok egyre inkább elveszítették a gyõzelem reményét, s egyre többen haltak meg... | - De ha elmondta volna, akkor most nem kellene a megcsappant létszám miatt aggódnia! Hibás döntés volt eltitkolni, hogy életben maradtam... | - Ostoba gyermek! Nem tudod, mennyire nagy elvárásoknak kellett volna megfelelned! Nem élhettél volna nyugodt életet, itt kellett volna felnõnöd ezek között a falak között, mert ki nem engedtek volna, az biztos! - emelte fel dühösen a hangját. | - Na és? Maga szerint nem ért volna meg ekkora áldozatot a vámpírok feletti gyõzelem? Én elviseltem volna! | - Számomra nem érte meg! Apád nagyon dühös lenne rám, ha így tettem volna... - halkult el hirtelen. | - De apám halott! S ha valóban olyan jó volt, mint ahogy mondja, tõlem is biztosan azt várta volna el, hogy a nyomdokaiba lépjek! Én vagyok az utolsó Scream, mindenki számít rám, én meg csak most, évekkel késõbb, mikor már majdnem késõ, tudok a megfelelõ helyre kerülni! Meglátja, meg fogok felelni a legkeményebb elvárásoknak is, errõl biztosíthatom! - pattantam fel határozottan, majd dühös pillantást küldve a férfu felé kicsörtettem a szobából. | - Pont olyan önfejû vagy, mint Kilian volt. Drága barátom... nagyszerû vezetõ lesz a lányodból. Nagyszerû vezetõ... - temette arcát tenyereibe a férfi, miközben szemeibõl néhány könnycsepp csordult le. | Mérhetetlenül dühös és csalódott voltam, amiért ez a férfi rontott az esélyeinken. Mindig is erre vágytam, hogy vadáz lehessek, s biztosra vettem, hogy megfeleltem volna minden elvárásnak. Azonban mivel meg akart engem védeni, így a vadászok helyzetén rontott. Ha tudták volna, hogy élek, nem süllyedtek volna a reménytelenségbe, s nem haltak volna meg olyan sokan, mert a remény tovább élt volna bennük.Nagy szükségük lett volna egy erõs, határozott vezetõre. | Egy pillanatra azt sem értettem, miért keseredtrk el. Hiszen mint vadászok egyenrangúak, közös a céljuk, ezért ezt az egész vezetõ dolgot feleslegesnek találtam. Úgy gondoltam, képesek lettek volna vezetõ nélkül is tovább harcolni a vámpírok ellen. Ez dühített, hogy nem lehettem itt, pedig nagy szükség lett volna rám. | Kezdtem magamat is hibásnak érezni a sok ember haláláért - a vadászok miatt, s a több áldozat miatt is. Helyre akartam hozni a hibám, jóvátenni mindent, ami csak a múltban történt - s tudtam, képesek leszek apám nyomdokaiba lépni, hogy elérjem ezt a célt.

2012.06.29. 17:49 yumesshi

Új élet kapuja | - Sonia, akkor este találkozunk a Fekete macska elõtt!! - intett suli után Liz. | - Persze, fél hétkor, szia! - intettem vissza neki, majd elindultam. Ünnepeltünk, mivel ez volt az utolsó tanìtási nap - június 15-e. Már csak egy ostoba évzárón kellett túllennünk egy hét múlva, s következhetett a végleges szabadság. Furcsa megkönnyebbültség járt át, ahogy felfogtam, végeztem a második gimis évemmel. Furcsa volt, hiszen olyan hamar eltelt ez a két év - olyan volt, mintha csak tegnap léptem volna be elõször az osztályterembe. A fejemben élénken élt a pillanat. Nem fogtam vissza magam, hû maradtam a stílusomhoz, s nem tartottam attól, hogy esetleg kiközösítenek - nem lett volna olyan nagy gond, már hozzâszoktam. | Felvettem a fekete, fûzõs, pánt nélküli felsõm, hozzá vérvörös, kockás szoknyát, s lapos talpú, térdig érõ szárú, fekete, végig fûzõs csizmám. A hajamat hátrafésültem és a fejem tetején lófarokba fogtam, fülembe kereszt alakú fülbevalót tettem, a szemhéjamat is feketére festettem és ajkamra vérvörös rúzst kentem. Üvöltõ zenével a fülemben léptem be a terembe és a várt hatást keltettem - mindenki alaposan megbámult, ki elképedve, ki somolyogva. S mégis meglepõdtem, mert már órán beszélgetni kezdtek velem - méghozzá Liz. Hozzám hasonlóan õ is csodabogár volt, csakhogy õ pont a különféle színes cuccokért rajongott. Teljesen egymás ellentétei voltunk, valamiért mégis az elsõ pillanattól kedveltem õt, s ahogy láttam, õ is engem. | Érdeklõdve szemléltem körbe az osztályban - harminc fõ, mind külön egyéniség. Persze megvoltak a szokásos klikkek - laza deszkások, néhány rocker, nagyképû srácok és az elmaradhatatlan beképzelt libák. De volt ott könyvmoly, tipikus stréber és visszahúzódó, de kedves lány is - egyszóval mindenbõl a java, de nem is számítottam mâsra. Azonban összeségében mégis jó volt - erre az év folyamán jöttem rá. Liz nagyon közvetlen lány volt, s rajta keresztül kerültem be a közösségbe. Eleinte furcsán néztek rám, de Liz elmondása szerint elsõ pillanatban rá, azonban nagyon hamar megkedvelték õt - s ez lett az én sorsom is. Igazából mind jó fejek, stílust, kinézetet, tudást leszámítva. Jól éreztem magam velük és örültem, hogy nem derült fény a kis titkomra.... *** Gyorsan átöltöztem - felvettem azt a cuccot, amiben elsõ nap jelentem meg és elvágtattam. Keresztülmentem a sikátorokon míg el nem értem az erdõbe vezetõ földutat. Fél órán belül már fák szegélyezték az utamat, fõként akácok, azonban szerencsére a földút eléggé széles volt, így nem kellett olyan kellemetlenségek miatt aggódnom, mint az, hogy ne akadjak bele egyetlen tüskébe sem. Tíz percen belül egy kis kanyargás után felkapaszkodtam egy dombra, majd szemeimet behunyva nagyot szippantottam a friss levegõbõl. Imádtam ezt a helyet. Távol a város zajait, csendes, békés természet. Körülöttem különbözõ zöld színben pompázó dombok, bevetve takarmánynövényekkel, távolabb erdõk, s néhol egy-két régi, roskadozó vadászles. Nagyon messze, mint apró cikáztak az autók és buszok, de hangjuk már nem ért el hozzám. Nagyot nyújtóztam, ahogy körbetekintettem a tájon, s a helyen, ahová csak én szoktam kijárni. | Valamiért egyáltalán nem volt bennem félelem, pedig tudtam, hogy Azok szeretik az erdõs vidékeket. Mégis szerettem oda kijárni, s talán nem.is bántam volna, ha elkap egyikõjük. Csak szabadultam volna ebbõl az igazán kegyetlen világból, s talán egy jobb helyre keültem volna. Ugyan teljes mértékben ateista voltam, de abban hittem, hogy bárhol jobb a halál után. Kegyetlennek tartottam a világot, s minden teremtményét, mely benne élt - különösen õket. Szívem szerint, ha tehettem volna, magam.írtottak volna õket, s akárhányszor kimentem oda, a semmi közepére, mindig erre gondoltam. | Talán ez volt a másik oka, hogy egyáltalán nem féltem. Képes voltam órákon át odafenn a dombon ülni, már akkor is, mikor a nap lenyugodott. Elterültem a fûben és figyeltem a sötét eget, a csillagokat, s kedvencemet, a holdat. Minden egyea alkalommal rabul ejtett távoli szépsége, megbabonázó ragyogása, s titokzatossága. Különösen a telihold, mikor teljesen tiszta volt az ég, így teljes fényét bocsáthattam râm és a tájra. Sokszor mentem sétára a holdfényben, azonban a sétából mindig az lett, hogy megálltam valahol, s mereven, megbabonázva figyeltem az éjszakai égitestet. | Úgy három órát töltöttem ott, majd visszaindultam a városba. A zenét visszakapcsoltam, feltekertem a hangerõt, majd magamban énekelve haladtam a jól ismert úton. Egy fél órán belül már a városközpontban voltam. Kíváncsian pillantottam a telefonomra, mely hat óra húsz percet mutatott. Jól ismervén az egész várost tudtam, hogy pont tíz percre van szükségem, hogy elérjek a Fekete macskához. Szerettem azt a szórakozóhelyet. Nem volt körülvéve rengeteg másikkal, hangulatos volt, s mindenféle zenét játszottak, így bárki megtalálhatta a maga stílusát. | - Sonia! Sonia! Ide! - hallottam már messzirõl Liz hangját. Megeresztettem egy apró mosolyt, s gyorsabb léptekkel közeledtem felé. Már mindenki ott tömörült a hatalmas, kétszárnyú kapu elõtt, s a nyitásra vártak. | - Szia. Még nem nyitottak ki? - néztem meg az idõt. - Pont fél hét. | - Akkor mindjárt - forgolódott izgatottan Liz, aki még nálam is jobban szerette ezt a helyet, s ezt kimutatta még izgágább viselkedésével. Néha csodáltam õt, amikor a leghosszabb, legfárasztóbb nap után képes volt másnap korán reggel energiabombaként berobbanni a hullafáradylt osztályba. | Pár percet kellett csak várnom, s megjelent John bácsi, a hely egyik tulaja, aki a belépõket szokta osztogatni. Mindenki gyorsan sorba tömörült, s nekünk sikerült viszonylag elõre kerülnünk. | - Jó estét, John bácsi - köszöntük egyszerre vidáman a férfinek, aki mosolyogva vette el a belépõ árát, majd a karunkra kötötte a szalagot - vörös, úgy öt centuli vastag karszalag, a ragasztó részén egy fekete macska, vele szemben, a szalag közepén egy F és egy m egymásba fonódva. | Belépve kis udvarra értünk, ahol néhány fa asztalt padokkal helyeztek el, s a kerítés mentén két magas fa emelkedett. A kaputôl balra nyìlt a macska bejárata - régi stílusú fa ajtó. Belépve elõtérféleség a mosdókkal, egy asztal négy székkel, s az ajtótól balra volt egy hosszù, kissé meredek lépcsõ, mely a szórakozóhely szívébe vesetett. Már javában szólt a zene, épp egyik kedvenc számunk, így habozás nélkül siettünk le a lépcsõn és köszöntünk a már bent lévõ osztálytársaknak, ismerõsöknek. | - Akkor ma este azt hiszem, én a sárga földig leiszom magam - jelentette ki a kezeit dörzsölgetve Liz, arcán ördögi mosollyal, miközben a pulthoz léptünk. | - Igen, és mégis hogyan? Ha nem alszol Katynél vagy Evanál, akkor hazaérve a szüleid kinyírnak - emlékeztettem arcomon kissé gúnyos mosollyal. | - Most nem. Egy: esti mûszakosak; kettõ: bátyám jön értem, és úgysem árul be - nyújtotta rám a nyelvét, mire vállat vontam, õ pedig kikérte a kezdõ adagot. | - Állj, állj, állj csajok! - lépett hozzánk hirtelen Matt. - Az elsõ kört mindenkinek én fizetem! - mosolygott, de úgy, hogy láttam rajta, már ivott. | - Oké - mosolyldtunk el még jobban Lizzel vállat vonva. Ingyen pia, bármikor! | Köszönés képpen puszit nyomtam Matt arcára,melyet örömmel viszonzott, majd segítettem neki a tálcákat, mondván, hogy õ már kiborítaná. Keresztül lavíroztunk az egész épületen, míg el nem értük a "mi" helyünket. Az épület másik végében volt egy helyiség, amit teljesen kisajátítottunk. Mióta az osztály elkezdett a macskába járni, mindig oda ültünk be. Nem voltunk sokan, pont annyian, ahàny hely volt. A boltíves bejáraton átlépve a szobâban kisebb asztalok voltak, alig magasabb a bõ ülõgarnitúránál, mely a falak mentén húzodott végig. A szobában kellemes fèlhomály uralkodott, a sarkokban sejtelmes sötétség. A levegõ különféle illatú vizipipa dohányoktól ködösült el még jobban, azonban egyáltalán nem volt fullasztó, inkább kellemesen mámoros illatú. | - Elsõ kör Matt-tõl! - kiálltottam el magam, ahogy letettük a tálcákat, mire természetesen mindenki odaaereglett, s elvettek egy-egy poharat. - Igyunk a szünetre! - emeltem fel a poharam, majd a kicsit hosszú, mindenki mindenkivel koccint után egyszerre húztuk le az elsõ felest - már akinek az elsõ volt. Liz és én bal oldalra ültünk, ahol a pipások ültek, köztük Matt is. A srác már ekkor a saját pipáját tömte meg. | - Egy pillanat és kész - szólt mosolyogva mikor látta, hogy a két oldalára telepedtünk Lizzel. Hamar megtömte, majd miután be is ízzitotta, enyém lehetett az elsõ szívás. Közben egyre többen és többen lettünk, sok ismerõs köszönt be, s hamarosan a zenèvel keveredett a biliârdgolyók ütõdésének megszokott hangja is. | Úgy döntöttem,legyen a többieknek karácsony - én is meghívtam mindenkit egy körre. Ezután már nem kellett sok, Liz és én kezdtük egyre jobban érezni magunkat. A kellemes szédülést együttesen okozta a pipa és az ital, a hangulat este kilencre a tetõfokára hágott. Egyszer szóltam még Lizre, hogy lehet, mégsem a legjobb ötlet a sárga földig leinnia magát, de mintha a falnak beszéltem volna, itta meg a kezében tartott pohár tartalmát egy szuszra. | Úgy háromszor tölthette Matt újra a pipát, miután három srác hívta õt és engem biliárdozni. Liz eddigre már sikeresen elkóborolt valahová, ahogy részegen szokta. Mivel elhatároztam, hogy csak jól akarom érezni magam, óvón felnêztem barátnõm után. Kicsit megnyugodva láttam, hogy egy dohányos csapattal beszélgetett fent, így hamar visszatértem Matthez. Pont jókor, mert kezdték a kettõ-kettõ ellenj játékot. Matt rám mosolygott, mire adtam egy szerencsepuszit az arcára, majd õ alaposan célzott, s részegsége ellenére az elsõt jól is ütötte meg. | Matt-tel nagyon jó barátok voltunk már az elsõ iskolai hónap után. Folyton szórakoztunk a másikkal, kötekedtünk, flegmâskodtunk, de csak szórakozásból, igazából nagyon jól megvoltunk. Nem szerelem volt, pusztán nagyszerû barátság, ami ilyenkor, a hajnalig tartó bulikon mutatkozott meg igazán. Rendes, tisztességes, vicces srác volt, olyan igazi jóbarát típus, aki mindig meg tudott mosolyogtatni. | Igazából nem lepödtem meg, mikor Matt és társa gyõzött. Matt egy különleges srác, aki még a lehetõ legrészegebb állapotban is képes volt egyenesen haladni, pontosan célozni - értem ez alatt a biliárdot. Menés közben ugyan nêha-néha megingott, de csak az vette észre rajta, hogy részeg, aki ismerte. | Biliârd után visszamentünk a kis "helyiségünkbe", s mivel elég sokan voltunk, Matt ölében foglaltam helyet. Hozott egy üveg sört, amin ketten osztoztunk. Rádõltem a nyakâra, õ jobbjával átkarolt, s puha tenyerét a combomon pihentette. Csak ültünk ott, iszogattunk, êlveztük a zenét ês együtt nevettünk a többiekkel. | Éjfélre már néhányan elmentek az osztályból, én azonban tovâbb mulattam Matt és Liz tátsaságában. Drâga barátnõm érkezésünk már egyszer kijózanodott, s éjfélre ismét részeg lett. Tudtam, hogy egy óra múlva jön majd érte a bátyja, s nem akartam, hogy sík rêszegen menjen haza, ezért jónazítottam rajta kicsit egy óra, majd elkísêrtem a parkolóba, aztán visszamentem. Leérve Matt egy pohár fekete abszintot nyomott az orrom alá, majd velem egyszerre itta meg a sajátját. Még szerencse, hogy jól bírtam az italt, különben rosszabbul néztem volna ki, mint Liz. | - Sonia, nem megyünk el... levegõzni? - kérdezte váratlanul Matt. | - Menjünk - vontan vállat mosolyogva, majd intettem a többieknek. Felérve váratlanul csapott meg a hûvös levegõ, s kissé józanabbá is tett, így tudtam támogatni Mattet. Átkarolta a derekamat,ahogy kiléptünk a kapun és a fõtér felé vettük az irányt. Kellemes melegség járt át, mely apró mosolyt csalt az arcomra ahogy haladtunk. A srác irányított, nem hagyta hogy olyan utcára menjünk, ahol nincs vilâgítás. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mitõl tart, bennem azonban tovâbbra sem volt fêlelem. Õ ês sokan mások s tudták ezt, ami miatt kicsit bolondnak tartottak, de engem nem zavart. | A fõréri szökõkút mellett megálltunk, s néztük a nyugodt a nyugodt vizet, melybe már rég nem csobogott vízsugár. Matt továbbra is derekamat karolta át. Kedvesen rámosolyogtam, majd párc perc után indultam volna vissza, õ azonban váratlanul visszarántott és megcsókolt. Elmosolyodtam, majd szemrebbenés nélkül viszonoztam azt. Szokása volt, hogy minden egyes nap, mikor elmentünk, hogy jól érezzük magunkat, megcsókolt. Kedves, baráti csóknak lehetne ezt nevezni, semmi többnek, mégis annyi szenvedély volt benne, mintha több lenne köztünk. Mikor elváltunk mosolyogva simítottam végig arcélén, majd megfogtam a kezét és indultam vissza, õ pedig követett. *** - Matt? - fordultam hátra meglepõdve, ahogy a Fekete macskához közeledve hirtelen elengedte a kezem. Ahogy visszamentem a sarokhoz, melyen befordultunk, meg is láttam. - Gyere - fogtam meg ismét a kezét, õ azonban nem mozdult. - Matt...? - kérdeztem értetlenkedve, majd követtem tekintetét, mely mereven a közeli sikátor sötétjébe mélyedt. Nem.kellett sok és felismertem a helyzetet. - Matt, menjünk - súgtam halkan. | - De hát... | - Érte már nem tehetünk semmit. De magunkért igen - maradtam nyugodt. - Gyere! - rántottam meg s kezét. | - Már késõ... - súgta remegõ hangon, mire lépteket hallottam a sikátor macskakövein. | - Futás! - kiálltottam, majd magammal rántva kezdtem rohanni. Kissé botladozott ugyan, de hamar felvette eléggé gyors tempómat - már amennyire gyors voltam magassarúban. | - Mi legyen? - kérdezte félve. | - Vissza kell érnünk a macskába és bezáratni a kaput - mondtam, miközben átrohantunk az úttesten. Pár autós ugyan ránkdudált, de jelenleg kisebb gondunk is nagyobb volt ennél. Még hallottam a sebes, de halk.lépteket, amint egyre közelebb értek. - Francba... Matt, szét kell vállnunk. Vissza tudsz menni egyedül a macskába? - néztem a srácra. | - Igen, de nem vállhatunk szét! - tiltakozott határozottan. | - Nincs más esélyünk. Egyikünket a követi, a másik megmenekül - mosolyogtam rá határozottan ahogy elengedtem a kezét. - Gyerünk! - futottam el a másik irányba, õ pedig nehézkesen ugyan, de egyenesen a macska felé indult. Abban reménykedtem, hogy a vámpír engem fog követni - és valamiért úgy is éreztem. *** Matt zihálva rohant a macska felé, miközben.nem bírta felfogni, hogy lehett Sonia ilyen bátor. Mindig is furcsálta, hogy egyáltalán nem tart az éjszaka rémeitõl, azonban arra gondolt, hogy valós helyzetben teljesen halálra rémülne. Most mégis más lett a helyzet - Sonia egyáltalán nem félt, megõrizte a hidegvérét, és úgy próbálta õt menteni, aminek ugyan csak 50% esélye volt, de megpróbálta. | Futott, ahogy csak bírt, majd a Fekete macska közelébe érve félve pillantott hátra. Amint látta amit látni akart, berontott a szórakozóhelyre. - Soniát megtámadták! - kiálltotta el magát. | Mindenki meghökkenve meredt a kifulladt fiúra. Néma, döbbent csend telepedett a társaságra. | - Biztos ez, nem csak túl sokat ittál? - kérdezte John bácsi. | - Nem, tényleg megtámadták! Tennünk kell valamit! - aggodalmaskodott Matt. | - Nem tehetünk semmit - sóhajtott kelletlenül John bácsi. - Csak bennük bízhatunk... *** Tétován pillantottam hátra, s a szívem nagyott dobbant, ahogy megláttam az utánam loholó sötét alakot. Örültem, hogy engem követett, azonban aggódtam, mert nem tudtam, mit tegyek. Hajnali kettõ lévén már minden bezárt és nekem természetesen olyan környékre kellett rohannom, ahol egy szórakozóhely sem volt. Kezdtem fáradni, az oldalam pedig szúrt, ahogy sebesen, össze-vissza szedtem a levegõt. A sötétben kapkodva kerestem az utcanévtáblákat, hogy be tudjam azonosítani, hol járhatok. - Bridges út.... - olvastam el az egyiket, majd rá is fordultam. "Ha erre megyek, hamarosan a macskánál fogok kilyukadni. De jó ötlet ez? Még több emberhez vezetni ezt a szörnyet? Nem... Nem tehetem..." - morogtam magamban, majd hirtelen betértem egy âtkötõ sikátorba. | A mögöttem rohanó vámpír kajánul elvigyorodott, kivillantotta tûhegyes, hófehér szemfogait, ahogy elõnyt látott a terepben. Mozgása váratlanul felgyorsult, s egy pillanat múlva azt éreztem, hogy vékony csontos karját a nyakam köré fonta ahogy magához rántott, tenyerét az arcomra tapasztotta, hogy oldalra hajtsa a fejem. Pedig már láttam a másik utca fényét. Olyan közel volt, mégis tudtam, már soha többé nem érhetem el... | Váratlanul meleg, furcsa anyagot éreztem a nyakamra csöppeni, majd azt, ahogyan a megfeszült izom mentén lefolyik, majd elnyelõdik a felsõmben - a vámpír nyâla. Furcsa hörgés tört fel a lény torkából, ahogy teljesen kitátott száját az ütõerem felé közelítette - elégedett hörgés, mivel aznap másodjára ehetett. | "De legalább Matt megmenekült" - futott át az agyamon ahogy kifújtam a levegõt, mely egy pillanatra a tüdõmben rekedt. "Nem... Nem hallhatok meg! Miért akarnèk? Hiszen olyan jó volt ez az este... Nem!" - határoztam el magam az utolsó pillanatban, majd hirtelen gyomorszájon vágtam a dögöt. Erre rögtön elengedett, s kissé össze is görnyedt, azonban hamar észbekapott a csekély fájdalom után, melyet felülmúlt a táplálkozási ösztön, s rögtön meg is ragadta a karom, mielõtt elfuthatt volna. - A franc egyen meg... - szidtam, ahogy vékony csuklómra fonódó ujjait próbáltam lefejteni. Mivel nem tetszett neki, hogy a vacsorája ennyire izgàga hirtelen hatalmasat rántott rajtam, így újra a karjai közé kerültem. Még erõsebben szorított magához, hogy szinte levegõt sem kaptam, hosszú karjával teljesen körbefont, s kezeimet az oldalamhoz szorította. Másik kezével ismét oldalra döntötte a fejem ahogy újból harapni készült. Beletörõdtem a sorsomba, s ahogy leheletét a nyakamon érezve lehunytam a szemem a halált várva, váratlanul valami fémesen megcsillant a vámpír háta mögött. A következõ pillanatban pedig a harapás érzése helyett a sebes sugárban kifröccsenõ vért láttam, mire a szorítás engedett, a vámpír pedig nyekkenve eldõlt. Meghökkenve meredtem a még rángatozó testre, mely majdnem a halálomat okozta, s melynek hátulról szinte lemetszették a fejét. | - Jól vagy? - lépett hozzám egy alak, kinek arcát nem láttam a sötét miatt, csak annyit tudtam a hangjából, hogy fiú. | - Igen. Köszönöm - sóhajtottam megnyugodva halvány mosollyal, majd csodálattal pillantottam fel a vadászra. | - Veszélyes hajnalban sikátorokban mászkálni - szólt le hirtelen. | - Nem volt más választásom! Nem önszántamból tettem. - Kerestem a tekintetét, azonban arcát csuklya takarta. | - Ezt meg hogy érted? - kérdezte meglepõdve. | - Egy barátommal sétáltunk a kivilágított utcán, már vissza a szórakozóhelyre, mikor meglátta a vámpírt, amint megöl valakit. Túlságosan ledermedt, ezért késõn tudtam indulásra bírni. Az volt az egyetlen lehetõségünk, ha külön vállunk. Ha együtt maradunk, lehet, mindkettõnkkel végzett volna - magyaráztam nyugodt hangon. | - Ez bátor dolog volt, de ostoba döntés is! Igazából, ha együtt maradtatok volna, nagyobb esélyetek lett volna a túlélésre. | - Lehet, de nem kockáztathattam meg, hogy baja essen. Volt egy olyan érzésem, hogy engem fog követni - néztem le a már élettelen testre. | Az idegen szeme felcsillant. - Valóban fontosabb volt neked a barátod élete, mint a sajátod? - kérdezte a csuklya alatt sejtelmesen mosolyogva. | - Igen - bólintottam határozottan. - Vele mi lesz? - böktem a lényre. | - A teste hamarosan szertefoszlik. Gyere - ragadta meb a kezem és kivezetett a sikátorból. Ekkor láttam csak tisztán, kivel van dolgom. Arcát ugyan továbbra is csuklya takarta, mely egy hosszú, bõr, éjfekete köpenyen volt, hátàra egy hüvely volt kötve, kezében egy sarló alakú, láncos végû fegyver csillogott. Úgy egy fejjel volt magasabb nálam, válla széles volt, tartása határozott. | - Hàlásan köszönöm a segítséget - hajoltam meg elõtte, amivel egy kicsit megleptem. | - Ez a munkàm - mosolyodott el elégedetten, ahogy a hangjából hallottam. | - Akkor, én megyek is - eresztettem meg egy hálás mosolyt, majd még egyszer végigpillantva rajta indultam is Fekete macska felé. | - Várj! - szólt utánam pár lépés megtétele után. - Nem lenne kedved vepem jönni?

2012.06.26. 18:33 yumesshi

Elsõ rész: Mindennapok. Magam sem tudom, miért, de mióta járni tudok, vonz az ismeretlen. Tudom - már hogy ne tudnám -, milyen világban élünk, milyen veszélyek lesnek ránk minden sötét sikátorból, mégsem érdekelt soha. Különc vagyok, voltam éés leszek. Mióta tudok Róluk, azóta tudok a vadászokról is. Egyszerûen csodálom a munkájukat, a bátorságukat, az elszántságukat, amivel fõként olyan emberekért küzdenek nap mint nap, akiket nem is ismernek. Bosszant a tudat, hogy én nem segíthetek nekik. Hallottam már ugyan arról, hogy régebben az átlag emberek próbáltak a vadászok segítségére lenni, de abból csak még több még több halál származott. Az emberek rájöttek, hogy a maguk átlagosságával túl gyengék, hogy felvegyék a vámpírok elleni harcot. És ez az, ami bánt. Kínoz a tudat, hogy csak átlagos ember vagyok, egy minddenapi lány, akiben nem folyik vadászvér, nincs meg bennem az a kis plusz, amivel, mint a vadászok, én is képes lennék felvenni a harcot a vámpírok ellen. Kegyetlen, ocsmány teremtmények, akiknek nincs helyük ebben az amúgy is romlott világban - csak még jobban elcsúfítják, bemocskolják a mértéktelen vérontással, amit õk táplálkozásnak neveznek. Ráadásul három éves korom óta gyûlölöm Õket, rühellem Ezeket a fattyakat, mert megölték a szüleimet. Mindemellett mértéktelenül hálás vagyok annak az ismeretlen férninak, aki ki tudja hány nap után talált rám és vitt el abból a vér-és hullaszagtól bûzlõ házból. Ugyan nem vett magához, nem adott nekem egy új családot, hanem egy nagy közösségbe, árvaházba helyezett, de nem tudtam rá emiatt haragudni, hiszen mi jogon vártam volna el egy idegen embertõl, hogy neveljen fel. Hát ha már nevelõotthon, akkor egyéniségek. Nem tudom, milyen ûton, de magam is egyéniséggé váltam. Fõként a sötét színeket szerettem, és ami szâmomra ezzel jár - ki nem állhatom a rózsaszínt. Szinte hányok tõle. Viszont annál jobban szeretem a feketét, lilát, vöröset. Még szerencse, hogy jól is állnakㅜnekem. Megfogtak az extrém fazonú ruhák, a merész smink, a különleges lâbbelik. Nem tudom, hogyan, de a szüleim után sok, rengeteg pénz maradt rám, s míg a korai tinédzserkoromat éltem, mértéktelenül költekeztem. Na nem mintha most olyan idõs lennék a magam 16 évével, de már megtanultam spórolni és jóval kevesebbet költök. Szerencsére iskolába rendesen tudtam járni, a tanulással sosem volt bajom, csak a beilleszkedéssel. Az osztályom nagy része nem tudott hozzászokni az egyedi stílusomhoz - senki sem öltözködött olyan merészen, mint én. Most ugyan egy kicsit az egómat fogom villogtatni, de külsõ vélemények és a saját szemem alapján csinosnak számìthatok, és valahogy sosem akartam ezt elrejteni. Mindig is tudtam, mi áll jól nekem, s ennek megfelelõen öltözködtem. Ahogy teltek az évek, úgy jött el a "fütyüljünk a kis ribi után" idõszak is, amit én megelégeltem, ezért szépen bemutattam az illetõknek, vagy beszóltam. Bátor, merész, sõt vakmerõ lánynak számítok, különlegesen az éjszakai sétáimmal. Mindenki retteg a vámpíroktól, s amint leszáll az éjszaka, igyekeznek nem egyedül mászkálni, sõt van, aki már ki sem meri tenni a lábát. De mint már említettem,engem vonz az ismeretlen. A várost szinte minden oldalról hatalmas erdõ veszi körbe, mely tele van kisebb, magasabban fekvô tisztásokkal. Hamar felfedeztem ezeket, s imádtam oda kijárni - órákat tudtam ott egyedül eltölteni, s csak meredtem az égre és élveztem a kellemes környezetet. Az ott töltött órák a nappalt lassan êjszakává változtatták. Nem tudom, midféle szerencse folytán, de még soha életemben nem támadtak rám, pedig mikor egyedül bóklásztam a város utcáin vagy kifelé mentem az erdõbõl, meg lett volna rá az alkalmuk. Engem nem, azonban másokat támadtak. Nem egy, nem két ember vérét itták már ki a szemeim elõtt. Egyszer,mikor elsétáltam egy igázán sötét sikátor elõtt, belülrõl neszek ütötték meg a fülemet. Két alkalom után már felismertem a vér cseppenésének hangját, azt, ahogyan a vámpír elégedetten hörög, s szürcsöli áldozata éltetõ bíbor nedûjét. Undorító jelenség, s ilyenkor mart még inkább a tudat, hogy képtelen vagyok bármit is tenni. Mindig tovább álltam mielõtt a szörnyeteg velem foglalkozhatott volna, azonban a tehetelen düh annyira emésztett, hogy elnyomta az undor, a félelem minden csepp gondolatát. Emlékszem, mekkorát dobbant a szívem, majd hagyott is ki néhány ütést, mikor elõször láttam vadászt akcióban. A pontosság, a kõnyörtelenség,.ahogyan végzett vele, a rideg, elszánt aura ami szinte áradt belõle rám.is kihatott. Az adrenalin felpörgött a véremben, az addigi gondolataim szétröppentek, s csak az maradt meg, amit éppen láttam. Az acélpenge csillanása a sikátorba beszökõ fényben... A penge suhanása, ahogy a forgató sebesen áldozata felé lendíti... A bõr és a hús szakadásának jellegzetes hangja... A vér, mely eddig sebesen száguldott az erekben a hirtelen szabadság miatt fröccsenve száll a levegõben... Ahogy a magasba emelt penge gerince mentén végigcsorog a bíborszînû vér, majd apró cseppekben hull alá... Végül.pedig a fagyos hörgés mely felszakad az elmetszett torokból, majd az élettelen test puffanása a macskaköveken... Minden hang, minden látott pillanat alaposan az elmémbe égett, kitörölhetetlenül, megmásíthatatlanul - azonban félelmet nem hozott magával. Ellen valamiféle boldogságot igen - eggyel kevesebb Azokból a fattyakból; valamint végre láthattam egg vadászt, egy igazi, élõ vadászt, amint a primédájával végez. Elképesztõ percek voltak. Aztán a vadász hirtelen megfordult és egyenesen rám nézett. Sötét,.hosszú köpenye eltakarta alakját, csuklyája pedig arcára borított sötét árnyékot. Ahogy kilépett a sikátorból a mellettem lévõ lámpa fénye megcsillantotta borostyán szemeit - melyek melegen és barátságosan mosolyogtak rám. Ámulattal és mélységes tisztelettel követtem minden mozdulatát,ahogy eltette fegyverét, felült éjfekete motorjára, majd elhajtott a távolba. Megmaradt bennen ez a pillanat, furcsa bizsergéssel kísérve, s mikor ismét este róttam az utcákat, vagy indultam vissza az erdõbõl, mindig arra a vadászra gondoltam, akit láttam. Veszélynek neveztek, vagy csupán ostoba libának, mert nem féltem a sötéttõl és az éjszaka lényeitõl. Azonban ahogy középiskolás lettem, már csak a veszély maradt meg, mert barátokra leltem, akik elfogadtak engem olyannak, amilyen vagyok - egy egyéniség, aki sokkal többre vágyik, mint amire gondol, hogy képes.

2012.06.26. 16:06 yumesshi

Bevezetés: Békés élet - ez az ember leghõbb vágya. Azonban ez közel sem olyan egyszerû. Ha van jó, hát van gonosz is, hogy a világ törékeny egyensúlya megmaradjon. Mintha nem tudnák hogy léteznek, úgy élnek. Éltek, élnek és élni is fognak. Nem beszélnek Róluk, csak azok, akiknek kell. Senki sem tudja, kik segítik a mindennapi embereket, Róluk is csak tudják, hogy léteznek. Ahogyan azt is tudják védelmezõikrõl, hogy fogynak. A klânok kihaló félben vannak - ez látszott az áldozatok számának növekedésébõl. A nap reggel egyre több vérfoltot világított meg, ahogyan az erdõk, sikátorok rejteébe besütött. Kegyetlenség, halál. Ezek szorosan összekapcsolódnak a mai világban. A klánok tisztasága egyre inkább eltûnt, átlag emberek, sõt áldozataik DNS-e is keveredett már az övékkel. A kifinomult érzékek még jobbak lettek, vagy éppen hogy gyengültek, és akik ezek tulajdonában voltak, egyre kevésbé akarták ellátni feladatuk, nem tudván, mennyire megnehezítik mások és a saját helyzetüket is. Velük szemben viszont akadtak olyanok, akik átlag emberként szerettek volna segíteni a klánoknak - azonban akárhányszor csak ezzel próbáloztak, õk jártak rosszul. Így a klánok rákényszerültek, hogy az új vadászokat a fiatalok közül kerítsék ki - különleges illatuk, mely auraként vonta õket körbe kitûntette õket a tömegbõl, nemcsak a vadászok, hanem ellenségeik, a vámpírok szâmára is.

[4-1]