Imádom a Vámpír-Akadémia c. sorozatot. Adrian a kedvencem belőle, és íme egy kis novella, hogy hogyan is alakult kedvenc alkoholistánk élete, miután Rosenak minden összejött. A hosszúságával remélem meg vagytok elégedve :D
- Nézd, ott megy Valentina!
- Hallottad, mit tett?
- Igen, elég meglepő. Idősebbnek képzeltem.
- Csodálkozol? Rose Hathaway is ilyen idős - suttogták. Az Udvaron vágtam át, de nem zavartatta őket, hogy meghallhatom őket. Akárhányan rám néztek, rögtön felismertek, és elkezdtek beszélni a tetteimről. Pedig nem volt nagy dolog. Tényleg.
Három striga támadt rám, én pedig megvédtem magam. Mora létemre elég erős voltam, bár messze nem közelítettem meg egy dampyrt. Egyszerű tűzmágiámmal felégettem az egyiket, a másiknak levágtam a nyakát az üveggel, a harmadikat pedig lekaróztam. A testőröm meghalt, és kénytelen voltam elvenni tőle az ölésre használatos eszközt. Szerencsém volt, hogy pont a szívébe tudtam szúrni.
Hősként tekintettek rám ezután. Egy igazán nagyszabású mozgalom tekintett a vezetőjének. De én egyet biztosan tudtam: semminek sem leszek a vezetője.
Az Udvarba a kihallgatás miatt jöttem. Többen nem akarták elhinni, amit mondok, így muszáj volt egy tárgyalást tartani. De nem bántam, mert Vaszilissza királynőt szerettem volna már rég megismerni. Vagy csak találkozni vele. Sok mindent hallottam már róla, de csak jót. Egyetemista királynő, de nyáron az Udvarban van, mint most is.
Mielőtt még bemehettem volna az ajtón, két őr állta el az utam.
- Valentina Szelszky vagyok - jelentettem. Csak bólintottak, és elindultak, én pedig követtem őket.
Elvezettek a lakosztályomba. Ott lepakoltam minden holmim, és leültem az ágyra. Egyszerűen nem hittem el, hogy itt vagyok. Itt szerettem volna dolgozni, ha majd annyi idős leszek.
Főnemesi családból származok, így az egyik legelőkelőbb lakosztályt kaptam meg. Az, hogy még sosem voltam az Udvarban, szerintem hátrány, de édesanyám szerint előny. Azt mondta, minél kevesebb időt töltök itt, annál jobb nekem. Nem hittem neki.
Hirtelen kopogtattak az ajtón, és felálltam kinyitni.
Amint kitárult az ajtó, egy mora fiú és a testőre tűnt fel nekem. A testőrt meglátva elkerekedett a szemem, és majdnem sikítottam. Helyette csak a nyakába ugrottam.
- Gymka! - mondtam mosolyogva. Nagyon régen láttam.
- Szia, Tina - felelte, és eltolt magától. Hát persze, ő éppen dolgozik.
- Elnézést - néztem bocsánatkérően a fiúra. Ő csak legyintett. - Valentina Szelszky vagyok - mutatkoztam be.
- Christian Ozera. - Ezt nem hiszem el… a királynő fiújával trécselek éppen. Hihetetlen.
- Örvendek. Minek köszönhetem a látogatását?
- Ilyet sem láttam még. Tegezz nyugodtan, hisz egyidősek vagyunk.
- Hihetetlen…
- Christian, majd túlteszi magát rajta. Inkább mond, amit szeretnél - szólt közbe Gymka. Neki tilos lett volna, hisz csendben kell maradnia, de ezzel sok időt spórolt meg, hisz már jól ismert. Tudta, hogyha elkezd nekem kedveskedni, meg se fogok tudni szólalni.
- Rendben. Csak beszélgetni szeretnék veled, arról az esetről. Nem ülünk be valahová? - Tudhattam volna. Csak az érdekelte, hogy mi történt. Kicsit letört a kedvem, de mosolyogva bólintottam, majd síri csendben elindultunk.
Egy aranyos kávézóba ültünk le. Christian és én helyet foglaltunk, Gymka pedig az ablak mellett őrködött.
- Szóval, elmeséled nekem, hogy hogyan történt? Tudod én is tűz mágiát használok. Könnyebb itt beszélgetni, mint a kihallgató teremben, nem? - kérdezte kedvesen. Valahogy róla nem ezt hallottam. Azt, hogy szarkasztikus, és magának való.
- Szívesen mesélek. Annyi történt, hogy a testőrömmel Szibériában nyaraltam. Vagy teleltem. Mindegy. A lényeg, hogy ketten voltunk az egész házban. Éjszaka történt - emlékeztem vissza. Mintha újra átéltem volna a történteket. - Semmit nem hallottam. Semmit. Egy árva neszt sem. De mégsem tudtam elaludni, mert rossz megérzésem volt. Kathy az ajtóm előtt állt, és fent volt. Kiválóan meg volt szervezve a támadás. Az egyik az ablakomon ugrott be, míg a másik kettő a testőrömmel végzett. Csak azért tudtam magam megvédeni, mert nem aludtam. Amint kitört az ablak, legurultam az ágyról, szerencsére pont időben. Ahogy leestem, az ágyam kettétört. A striga rögtön újratámadott, de szerencsére gyorsan kapcsolt az agyam. Mintha nem is én lettem volna. A tűz a kezemből előtört, és elégette a testét. Mielőtt még tovább gondolhattam volna, mit tettem, felkaptam egy méretes üvegcserepet. Hallottam, hogy kint éppen véget ért a küzdelem, de nem tudtam, ki javára. Ki nem ugorhattam az ablakon, mert ha a strigák voltak életben, akkor biztos, hogy utolérnek. Aztán kinyílt az ajtó… A két striga Kathy vérével az arcukon jött be. Nem volt időm feldolgozni, csak eldobtam az üveget. Az egyiknek leszakadt a feje… Ez kizárólag azon múlott, hogy azt hitték, hogy már végzett velem a másik. Persze az utolsó striga rögtön kapcsolt, és felém vetette magát. Kikerültem, magam sem tudom hogyan. Mivel nem volt több erőm, a tűz megidézéséhez, Kathyhez rohantam, és kivettem a tőrt a kezéből. Pont amikor megfordultam, ugrott rám ismét a striga. Pont beletalált a karó a szívébe - fejeztem be, miközben kirázott a hideg. Az asztalon lévő kezem reszketett, és a szememből is könnyek szöktek ki. Én szerettem Kathyt, az egyik legjobb barátom volt. Az elvesztése igazán fájt. Christian meg akarta fogni a kezem, de elrántottam, és letöröltem az arcomról a könnyeket. Nem szeretem kimutatni, mit érzek.
- Ez elég… megrázó lehetett számodra. Bocsánat, ha valamit feltéptem - mondta kedvesen. Aranyos volt, mert előbb utóbb így is mesélnem kellett róla. Hirtelen kinyílt az ajtó, és mindenki felállt. Én is így tettem, és mire odanéztem, meg is értettem, miért.
Vaszilissza királynő lépett be a kávézóba.
Intett, hogy üljünk le. Én így tettem, de szinte transzba estem. Élőben sokkal szebb, mint mondták.
Leült mellém, és egy csókot adott Christiannak. Fáradtan elmosolyodott.
- Szia - köszönt. -Még mielőtt, köszönnél, tegezz nyugodtan.
- Sz…sz…szia - nyögtem ki végül.
- Szóval te lennél Valentina.
- Csak simán Tina - nyöszörögtem.
- Rendben. Szóval, minden rendben? - nézett a barátjára. Az komoran bólintott.
- Eléggé megviselte az eset. Nem kell a kihallgatás.
- Rendben. Ennek örülök. - Majd felém fordult. - Nem lesz kihallgatásod. Christian kérdezett ki, de mivel őszintének talált, törölhetjük az egészet. Azt hiszem, így neked is könnyebb - mosolygott rám.
- Köszönöm - válaszoltam fülig érő számmal.
- Este lesz egy estély. Ha van kedved, gyere el te is - mondta, majd az órájára pillantott, bocsánatkérően rám nézett, adott egy búcsú puszit a barátjának, majd eltűnt.
Christiannal még beszélgettem egy rövid ideig, majd elmentem, arra hivatkozva, hogy ruhát kell magamnak találnom.
Amikor befordultam az egyik sarkon, furcsa hangot hallottam. Rögtön visszanéztem, de szerencsére nem egy striga állt ott.
Csak egy részeg fiú. Egy hulla részeg fiú, aki még mindig ivott. Odarohantam hozzá, és kivettem a kezéből az üveget.
Morgott egy kicsit, de szerintem azt sem tudta, hogyan hívják. Tudtam, mit kell tennem.
- Gyere, elviszlek a szobámba - mondtam, és a fél vállamra tettem a kezét. Megpróbáltam felemelni, de elég nehéz volt. - Egy kicsit te is segíthetnél…
Mormogott megint valamit, de azért segített egy kicsit. Szerencsére nem volt messze a szobám, de így is elég nehéz volt elbotorkálni odáig.
Amint beértünk a lábammal becsaptam magam mögött az ajtót, és az ágyam felé kezdtem vonszolni. Ott lefektettem, és el akartam menni a telefonhoz, jó sok kenyeret, meg péksüteményeket rendelni. De nem engedett.
Átölelte a csípőmet, és elkezdett sírni, mint egy kisgyerek. Elmosolyodtam, és elkezdtem simogatni a haját (ami gyönyörű barna volt). Mellé feküdtem, és fogalmam sincs, meddig voltunk úgy.
Amint csendesedett, felálltam, és láttam, hogy alszik. Micsoda srác ez!
Odamentem végül a telefonhoz, és megrendeltem a tálat csendesen, nehogy felébresszem. 2 percen belül ott volt, amit át is vettem. Az ágyra raktam, mellé, nehogy leüsse, de mégis észrevegye. Én bementem a fürdőbe, mert azért mégis illene elkészülnöm arra az estélyre.
Lezuhanyoztam, hajat mostam, amit loknikba szárítottam meg. Felvettem a fekete ruhámat, ami pánt nélküli volt, és a combom közepéig ért. Remélem, ez megfelelő lesz. A magas sarkú szandálom kint volt. Egy kis enyhe sminket kentem magamra, majd kimentem a szobából. Rögtön a fiúra vándorolt a tekintetem.
Kicsit furcsa volt látni, hogy ő is ezt teszi.
Kérdő tekintettel meredt rám, miközben egy kenyeret majszolt. Istenemre, ilyen aranyos srácot még nem láttam.
- Jó reggelt! - mosolyogtam rá. Nem válaszolt, csak továbbra is méregetett.
- Remélem, már jobban vagy. Nekem mindjárt el kell mennem, de itt maradhatsz, ameddig csak gondolod. Ha pedig valami probléma lenne, itt a számom - firkantottam le gyorsan egy papírra. Még most betettem a telefonom a táskámba, nehogy elfelejtsem. A papírt az ágyra raktam, és éreztem, hogy az összes mozdulatomat figyeli. Én nem mertem ránézni.
Az ajtó előtt felvettem a szandálom, és épp lenyomtam a kilincset.
- Sajnálom… - nyögte. Rögtön visszafordultam.
- Nem tesz semmit. A lényeg, hogy jobban legyél.
- Miért segítesz, ha nem is ismersz?
- Mert… - Nem tudtam a választ. Végül kimondtam, ami az elsőnek az eszembe jutott. - Mert amint megláttalak, volt valami benned, ami miatt úgy éreztem, hogy segítenem kell.
Hosszú csend támadt, majd mire éppen ismét elindultam volna, megint megszólalt.
- Nem vársz meg? Valószínűleg ugyanoda kellene mennünk.
- De! - vágtam rá. Elmosolyodott. Te. Jó. Ég…Életemben nem láttam még ilyen szépet. Elakadt a szavam.
Mintha nem is lenne másnapos, könnyedén felállt, és mellém sétált. Bezártam az ajtót, és most én követtem.
Két szobával ment arrébb. Majdnem elnevettem magam, de szerencsére nem. De nem tudtam megállni mosolygás nélkül.
Amint kinyitotta az ajtót, rettentő alkohol-szag csapta meg az orrom.
- Szerintem jobb lenne neked, ha itt maradnál. - nem válaszoltam, csak bólintottam. Bement, és én egyedül maradtam.
Nem álltam sokáig az ajtó előtt, nekidőltem a falnak. Majd le is csúsztam, és ott ültem a fal tövében, amikor kijött.
A szemem is elkerekedett.
A haját tökéletesen belőtte, egy fehér ing, és egy farmer volt rajta. Egy laza nyakkendővel, de mintha csak a kifutókról lépett volna ki. Már megszoktam, hogy a mora fiúk ilyen aranyosak, de ő mindet felülmúlta.
Majd szédítő mosolyt vetett rám. Ha az előbbi mosolya lélegzetelállító volt, akkor ez… hát nem is találtam rá szavakat. Felém nyújtotta a kezét, amit rögtön elfogadtam. Amikor közel álltam hozzá, nem érződött rajta egyáltalán az alkohol. Hogyan csinálta ezt? Felnéztem rá, és egy földre szállt Adoniszt láttam, nem pedig egy részeg kamasz fiút. Elég furcsa, hogy e között a két állapot között, szinte csak 10 perc telt el. Bámulatos.
A szemembe nézett, jó mélyen. Mintha keresett volna valamit. Fogalmam sincs mit, de a világ végére is elmentem volna, csakhogy megtaláljam azt a valamit neki.
Majd a varázslatos pillanat elmúlt. Elengedte a kezemet, és hátrébb lépett.
- Indulhatunk? - kérdezte mosolyogva.
- Természetesen - feleltem. A folyosón kizárólag a cipőm kopogása hallatszódott. Amint kiértünk a levegőre, kicsit hunyorítottam a napsugarak miatt.
Nem beszéltünk semmit. Elég kellemetlen volt, mert minden áron a hangját szerettem volna hallani. Elindultunk a régi részek felé. Egy lépcsőn mentünk le, és az őröknél bejelentkeztünk. Mint megtudtam, Adrian Ivaskov a neve. Szuper. Ő is főnemes. Anya nem fog neki örülni. Már ha elmondom neki.
Lent a légkör elég furcsa volt. Egy csomó idősebb tag volt, de voltak fiatalabbak is. Amint Adrian belépett a helységbe, rögtön nők százai vették körül. Hát persze. Elindultam a bárpult mellé, hisz elég unalmas este elé nézek. Senkit sem ismertem.
Hirtelen egy másik lány termett mellettem. Egy dampyr.
- Szia, Rose Hathaway vagyok - köszönt. Elképedtem. Ő a királynő testőre, egy igazi hős.
- Valentina Szelszky.
- Mi járatban errefelé?
- Meghívott a királynő.
- Bocsánat, hogy megkérdezem… de ismered Adriant, vagy csak véletlenül jöttetek be együtt?
- Hát, az hogy ismerem, elég nagy túlzás… Csupán…
- Részeg volt? - tért rá a lényegre.
- Eléggé…
- Nem csodálom.
- Miért, mi történt?
- Elég hosszú.
- Nekem van időm. Az egész este előttem áll.
- Hát…
- Megbízhatsz bennem - vágtam rá. Nagyon érdekelt, mi késztethetett arra egy ilyen fiút, hogy a sárga földig leigya magát.
- Hallottál már a lélek mágiáról?
- Természetesen. - mondtam.
- Tudod, vannak különböző mellékhatásai… Amiket tompíthat, hogyha alkoholt iszik, vagy cigizik.
- Ez komoly?
- Igen… És még van valami. Régen együtt jártunk. A szakításunk eléggé megviselte.
- Ohh… - ennyire futotta. Nem tudtam mit mondani. Rose gyönyörű. A nyomába sem érhettem. Persze, reménykedtem, hisz egész idő alatt, mindig olyan hosszasan nézett. De ha még nem tette túl magát Rose-on… Akkor nincs miről gondolkodnom.
- Miről beszélgettek? - kérdezte hirtelen Gymka.
- Szia Gymka! - köszöntem neki mosolyogva.
- Ismét szia Tina.
- Ismeritek egymást? - kérdezte Rose.
- Igen. Anyámnak egy ideig Gymka volt a testőre, de utána elment valamilyen iskolába tanítani - mondtam. Rose elmosolyodott.
- Az a valamilyen iskola az én volt iskolám - nevetett. Vele nevettem. Majd egymásra néztek, és annyi érzelem volt közöttük… Hirtelen oldalra támadt kedvem nézni. Ez az egyszerű összenézés is annyira összhangban volt, és annyi érzelmet fejezett ki, ami sokkal intimebb volt, mint képzeltem volna valaha is. Szóval Gymka megtalálta a szerelmét. Bocsánatot kértek, majd le is léptek. Mint kiderült ma estére kimenőt kaptak, amit ki akartak élvezni.
Ismét egyedül maradtam.
Láttam a királynőt is, persze Christiannal együtt. Szerencsések. Még egy öt percig ültem ott, majd felálltam.
A lépcsőn mentem felfelé, amikor valaki megfogta a derekamat, és a fülemhez hajolt.
- Hova-hova? - suttogta Adrian.
- Azt hiszed, elmondom? - kérdeztem kihívóan. Ezt én mondtam? Istenem… Soha nem voltam még ilyen.
- Pedig igazán szeretném tudni.
- De én nem szeretném elmondani.
- És ha szépen kérlek rá?
- Akkor sem.
- Na és ha könyörgök?
- Talán lehet róla szó…
- Talán?
- Hát… ha el tudsz kapni, elmondom - fordultam meg, és egy puszit adtam a homlokára, majd eszeveszett tempóban elindultam. Az Udvar erdeje felé futottam, de közben hallottam, hogy jön utánam.
Egy tisztáson megálltam, és az égre néztem. A nap fényesen világított a felhőtlen kék égbolton.
Két perc múlva azonban nem láttam. A támadóm átölelte a derekamat, de futás közben, így elestünk. Adrian volt alul, én pedig felül, tehát nekem nem fájt semmim. A szőke loknijaim előrehullottak, és csak pár centire volt az arcom az övétől.
A világon minden más megszűnt, csak ketten voltunk. Ő meg én. Azt kívántam, hogy ez a pillanat örökké tartson.
Elkezdett csikizni, én pedig hangosan kacagtam. Persze megpróbáltam visszaadni, és ott hemperegtünk a fűben, mint két gyerek. Hirtelen változott meg minden.
Megfogta a nyakamat, és hozzám hajolt. Megcsókolt.
Inkább ez a pillanat tartana örökké. A szikrázó napsugarakban egy lopott csókot kapva örökké így feküdni. Nincs is ennél szebb.
De véget ért a pillanat. A mellkasára hajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Kellemes volt érezni, ahogy fel-le süllyed a mellkasa, hallgatni a madarak csicsergését, és a patak folydogálását. Egyszóval tökéletes.
- Szóval, elárulod hova akartál menni?
- Titok.
- De utolértelek! - háborodott fel. Felkönyököltem, hogy a szemébe nézhessek.
- Elmondom, ha először válaszolsz nekem.
Nagyot sóhajtott. - Rendben - mosolygott rám.
- Túltetted már magad Rose-on? - A mosoly ráfagyott az arcára.
Beállt a hosszú-hosszú csend.
Mereven nézett, és nem engedte, hogy félrenézzek.
- Ezt honnan tudtad meg?
- Először válaszolj - felültem, és lemásztam róla. Ő is így tett.
Maga elé meredt. Tudtam, hogy elég rossz kérdést tettem fel.
- Nem. Vagyis nem tudom…
- Pedig elég fontos lenne. Mert ha nem, akkor kérlek ne áltass - feleltem szinte sírva. Felálltam, és elrohantam. Ez a válasz esett a legrosszabbul. Persze számíthattam volna rá. Berohantam a szobámba, és sírtam egy sort.
Kb. egy óra múlva kikeltem az ágyból, és elmentem zuhanyozni. Felvettem a baby dollomat, majd ismét az ágyba bújtam. Megpróbáltam elaludni, de nem sikerült.
Egész éjszaka forgolódtam. Csak Adrianon járt az eszem, ami miatt nagyon mérges voltam. Nem akartam rá gondolni. Arra akart felhasználni, hogy elfelejtse Rose-t, ez egyértelmű. De mégis… ennek ellenére is legszívesebben a karjaiba vetettem volna magam. Valamiért vakon megbíztam benne.
Már rég lement a nap, és feljött a hold. Pont ma volt telihold. Szuper. Éjfél felé járhatott az idő, de meg sem mozdultam. Anyám hívott, elmondtam neki nagyjából mindent, és azt mondtam, hogy holnap megyek haza. Minek raboskodjak itt, ha nem lesz tárgyalás?
Olyan két óra körül kopogott valaki. Nem nyitottam ajtót. Senkivel nem volt kedvem beszélni.
Majd egy fél óra múlva megint próbálkoztak. Azután is, és azután is. A negyedik alkalomnál nagy nehezen felkeltem, és az ajtóhoz támolyogtam.
Adrian volt az.
Hát persze, ki más lenne! Egy póló, és egy farmer volt rajta, egy sállal kiegészítve. A haja még mindig tökéletesen állt. Zöld szeme mintha felragyogott volna, amikor meglátott engem.
Szóval ő tökéletesen nézett ki, ezzel szemben én? Egy egyszerű babydoll, és a hajam is szerteszéjjel állt. Szuper…
- Szia - köszöntem azért mégis.
- Szia.
Csönd…
- Mit szeretnél?
- Válaszolni. Már elfelejtettem.
- Rendben - feleltem hűvösen.
- Szóval…
- Szóval ennyi. Holnap megyek haza, és megnyugodhatsz, nem hiszem, hogy többé látni fogsz - mondtam mosolyogva. Pedig legszívesebben sírtam volna.
- De…
- Nem, itt nincs de. Még a nevét se vagy képes kimondani, nemhogy elereszteni! Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint te, de azért hülye sem vagyok.
- Nézd. Én igazán szerettem őt - Na ez az, amit NEM akartam hallani.
- Én szívesen várnék rád… de nem megy. Bocsi… - mondtam most már sírva. Bezártam az ajtót, még mielőtt mondhatott volna bármit is. Kellett nekem belekeveredni ebbe az egészbe!
A nap hátra lévő részében pakoltam. Reggel hatkor visz el egy autó a reptérre, ott pedig egy órát várok majd a repülőre. Estére otthon leszek.
Otthon.
Anyának igaza volt, és nem kellett volna eljönnöm. Persze a tárgyalás miatt kötelező lett volna, de akkor is neki adok igazat. Elég Szelkszy van az Udvarban, nem kell még egy.
Fényes nappal sétáltam végig az Udvaron. Mondanom sem kell, így is mesésen nézett ki. Beszálltam az autóba, és miközben elindultunk, vártam valamire. Vagy inkább valakire.
Sajnos az a féle típus vagyok, aki a végletekig is képes várni az igazira. És én most megtaláltam, de el is eresztem. Ami ésszerű cselekedet, de a szívem húz vissza hozzá.
A reptéren is reménykedtem még, de amint eltelt fél óra, csak unatkoztam.
Bejelentették, hogy a járatomon utazók szálljanak fel a gépre. Felálltam, és elindultam a kijelölt folyosó felé. Levettem a cipőmet, és beadtam a táskámat. Testőröm jelenleg nem volt, de nem is éreztem szükségét. Kathyt lehetetlen lenne pótolni.
A repülőgépem felszállt. Akkor veszítettem el az utolsó reménysugaramat is. Azt hiszem sírtam, mielőtt elaludtam, de már nem emlékszem.
Álmomban egy csodálatos kertben voltam. Miután jobban megnéztem, vettem csak észre, hogy ez az Udvar kertje. Rajtam ismét a fekete ruhám volt. Miközben nézelődtem, megfordultam, és Adriannal találtam szembe magam.
Mosolyogva odarohantam hozzá, hisz ez csak egy álom. Ami az enyém, és senki sem tudja rajtam kívül, mi történik benne. A nyakába ugrottam, és nevettem. Ő egy kicsit értetlen arcot vágott, amit nem értettem.
- Mi a baj? - kérdeztem kedvesen.
- Ezt én kérdezhetném.
- Nekem semmi bajom! Sőt! - hazudtam. Annyira azért mégsem hazudtam. Mert jelenleg boldog voltam, mert újra láthatom. De nem akartam az igazi életemre gondolni.
- Biztos? Akkor miért nem jössz vissza az Udvarba? - kérdezte.
- Hihetetlen, olyan, mintha nem csak álmodnék…
- Ez egy lélek generálta álom. Nem te irányítod, hanem én.
- Jó vicc.
- Nem viccelek. Ez én vagyok! - A kijelentése sokkolt. Valamiért hittem neki. Ha álmodnék, akkor ő is mosolyogna rám, és újra megcsókolna… Természetesen rögtön hátráltam két lépést.
- Ez elég furcsa helyzet nekem…mégis mit szeretnél? - kérdeztem. A kérdés ott lebegett közöttünk.
- Azt szeretném, ha visszajönnél…hozzám. - Na jó, lehet, hogy ez mégis csak egy álom.
- Mégis miért?
- Mert szeretnék túllenni Rose-on. Már nem is akarok rá emlékezni. És az aurád is olyan gyönyörű, ha velem vagy!
- Várjunk egy pillanatra. A mim szép?
- Az aurád. Mindenkinek van, és különböző színű. A tiéd most csodaszép arany.
- Oké, ez nem tudom mit jelent…
- Hát… Majd egyszer elmondom - mosolyodott el. Most már tudni akartam! De nem kérdeztem rá. Remélem, nem valami halálos betegségben gyötrődöm. - A lényeg, hogy szeretném, ha visszajönnél az Udvarba.
- Nem!
- Miért?
- Mert semmi értelme - fogtam meg a fejem. Olyan nehéz nemet mondani arra, amire egész eddigi életemben a legjobban vágytam.
- De igen, van! - mondta, és közelebb lépett hozzám. - Rose egyszer azt mondta nekem, hogy akkor találom meg az igazi szerelmemet, hogyha úgy érzem, hogy egy kirakós két, teljesen egymásba illő darabjai vagyunk. Te nem érzed ezt?
Nem tudtam válaszolni. A közelsége szinte megrészegített.
- Igen, ezt érzem. De nem akarok egy pótlék lenni - néztem a földre. Végre, kimondtam!
- Nem leszel az! - vágta rá, és megfogta a kezem. Azonnal ránéztem, de nem rántottam el a kezem. Majd szépen, lassan felnéztem a szemébe. Ő már engem nézett egy ideje.
Nem mondtam semmit, hisz nem volt szükség szavakra. Átöleltem, és könnyek csordultak ki a szememből. Nem tudom miért…
Letörölte az arcomról, és az államnál fogva megemelte a fejemet. Ismét a szemébe néztem. Tudtam, hogy mit fog most tenni. De elhúzódtam.
- Az igazi életemben szeretném, ha megcsókolnál - mondtam mosolyogva, majd hirtelen valami kiszippantott az álmomból. Az utaskísérő rázta meg a vállamat gyengéden, hiszen mindjárt megérkezünk.
Az egyik repülőről a másikra szálltam át, hogy még időben vissza tudjak érni az udvarba.
Szörnyen hosszú út volt visszafelé, de az izgalomtól nem tudtam elaludni. Anyát felhívtam, miszerint még maradok egy hetet. Nem értette, de nem tudott mit tenni, már nagykorú vagyok.
Amint leszálltam a repülőről, rögtön kiszúrtam Őt.
Milyen aranyos, kijött elém! Természetesen rögtön felé rohantam, mintha már 10 éve ismerném. Furcsa, hogy még semmit nem tudok róla, már is teljesen beleestem. Ha anyám ezt megtudja, élve kettéhasít.
De jelenleg nem érdekelt, csak az, hogy Adrian karjaiban lehettem. Miért van az, hogy még nem is ismerem, máris szerelmes vagyok belé?
- Szóval, meggondoltad magad? - kérdezte.
- Valami olyasmi…- néztem félre. Magamnak bevallom, hogy ő máris fontosabb magamnál, de neki ezt nem tudom, mikor fogom tudni kimondani.
Megfogta a kezem, és elindult egy fekete autó felé. A dampyr sofőr úgy tett, mintha ügyet sem vetne ránk, pedig biztos vagyok benne, hogy mindent szemmel tartott. Jól végezte a munkáját.
Hátra beültünk, és csak mosolyogni tudtam, mert egy pillanatra sem engedte el a kezem. Az Udvarban kicsit furcsán néztek ránk, de nem érdekelt. Ennél sokkal csúnyább dolgokat is kibírnék, ha fogja a kezem.
Még a szobája előtt megcsókolt, és felkapott az ölébe. Átkulcsoltam a kezem a nyaka körül, és élveztem, ahogy ügyesen bevisz az ajtón, és lerak az ágyra.
Azt hiszem, még soha életemben nem voltam ennyire boldog. Az, hogy tudtam, hogy ő is szeret engem, végtelen örömmel töltött el.
A hasán nyugtattam a fejem.
- Gyönyörű az aurád… ilyen szépet, még sosem láttam - szólalt meg hirtelen, és elkezdte a hajamat simogatni.
- Ez biztos azért van, mert iszonyatosan boldog vagyok - könyököltem fel, és néztem a szemébe.
- Tudod, mindig a tiltott gyümölcs a legszebb - merengett el. Nem tudtam, hogy most mire céloz.
- Hm?
- Hallottam már édesanyádról. - Kitört belőlem a nevetés. Erre nem számítottam.
- Sejthetem… - röhögtem. Egy puszit adtam neki, és a homlokomat az övének támasztottam.
- Nem kell félned. Majd én elintézem a dolgokat. - Azt inkább nem említettem neki, hogy egy ideig úgysem fogja látni, mert anya nem jön az Udvarba, én pedig nem megyek vissza Szibériába.
Mondani akart valamit, de kopogtattak.
- Ne nyisd ki! - nyögtem, de a szeme az ajtóra tapadt.
- Rose az…
- Még egy ok, hogy ne nyisd ki.
- Adrian, nyisd ki! Fontos! - dörömbölt tovább.
Adrian csak nagyot sóhajtott, és felállt, felvett egy nadrágot, és az ajtóhoz ment. Én nyakig betakaróztam.
- Szia, mi ilyen fontos? - nyitotta ki résnyire az ajtót.
- Nem engedsz be?
- Nem lehetne kint megbeszélni?
- Inkább bent…
- Akkor valahol máshol.
- Ismerlek, nem fogok megharagudni, ha nincs rend. - Ó, hogy nem sül a le képéről a bőr! Nem akarja felfogni, hogy Adrian nem akarja beengedni? Inkább csendben elkúsztam az egyik pólóhoz (ami Adriané), és felvettem. A takarót visszadobtam az ágyra, és további cuccok után kezdtem keresgélni.
- Adrian! Kérlek… nagyon fontos lenne. Lissáról van szó - mondta komoly hangon. Lissa? Úgy érti Vaszilissza királynő?
Hát persze… Rose a testőre.
- Gyere - sóhajtott nagyot végül. Jobban kinyitotta az ajtót, amin Rose azonnal belépett. Elég furcsa látvány lehettem, mert jól megnézett.
- Szia - köszöntem neki mosolyogva.
- Szia - köszönt ő is, bár egy kissé furcsa hangon.
- Miről lenne szó? - tért a lényegre Adrian.
- Négyszemközt kellene elmondanom…
- Egy pillanat, és lelépek, csak megkeresem a… - inkább nem mondtam, hogy a saját felsőmet. De nem is volt már szobám. Sebaj, ha felötözök elmegyek abba a kávézóba, ahol Christiannal beszéltem. A sarokban megtaláltam az elveszett cuccot, és bementem a fürdőszobába. Kicsit kínos volt ez az egész…
2 perc sem kellett ahhoz, hogy elkészüljek.
- Sziasztok - álltam meg az ajtóban. Adrian kijött velem, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Sajnálom!
- Ne foglalkozz vele. Megértem. A királynő sokkal fontosabb - mondtam. Megcsókolt, és elindultam, ő pedig visszament a szobájában.
Vettem elvitelre egy kávét végül, és leültem az egyik padra.
- Hogyhogy egyedül látlak? - ült le mellém Dmitrij.
- Neked is szia.
- Gyorsan terjednek a hírek az Udvarban.
- Örülök neki.
- Miért nem mondtad?
- Mondjuk, mert nem is beszélgettünk?
- Úgy látom, nagyon ellenséges hangulatodban vagy.
- Nem tudom, mire gondolsz…
- Szóval…
- Figyelj! Nem akarom hallani, hogy Adrianról elmondod a legrosszabb dolgokat, csak azért, hogy szakítsak vele. - Szerintem ki lehet mondani, hogy járunk, hiszen már le is feküdtünk… Az pedig egyértelműen járásnak számít.
- Éppen az ellenkezőjét akartam mondani. Adrian rendkívül rendes srác, örülök, hogy… őt találtad meg.
- Ó! - Ennél okosabb nem jutott eszembe. Kicsit furcsa volt ez a helyzet. De sebaj.
- De azért te se panaszkodhatsz! - mosolyogtam, és megböktem a vállát. Annyit tudok, hogy striga lett egy időre, de visszaváltozott. Inkább nem gondoltam bele, hogyan.
- Hát igen.
- Ma is szabadnapod van?
- Igen, mert Lissza és Christian kettesben töltik a napot.
- Milyen romantikus - sóhajtottam. Azt hittem, nekem is így fog telni.
- Majd bepótoljátok - villantotta rám egyik ritka mosolyát. Visszamosolyogtam.
Rose jelent meg hirtelen. Dmitrij ölében foglalt helyet, és nagyot sóhajtott.
- Akkor én megyek is. Nem zavarlak titeket - ugrottam fel rögtön. Két okból. Az egyik: nem bírtam volna ki zacskó vagy vödör nélkül végignézni, ahogy nyalják-falják egymást. A másik pedig, hogyha itt van Rose, akkor Adrian egyedül van.
Meg se vártam, hogy válaszoljanak, máris elmentem. Nem rohantam, mert az izgatottságtól biztos elestem volna.
Kopogtam, mielőtt bementem volna a szobájába.
- Gyere - szólt ki. Már ezt is furcsállottam.
- Szia - köszöntem, bár nem is olyan régen váltunk el. Az ablak előtt ült, és kifelé nézett. Odamentem, és megálltam mellette.
- Minden rendben?
- Koránt sem - felelte gondterhelten.
- Ne aggódj. Majd megoldódik! - Öleltem át. Azt szerettem volna, ha megint vidám. Bár fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett, ez egyértelműen nem tartozott rám.
- Örülnék, ha feleannyira optimista lennék, mint te. - még mindig szomorú volt.
Nagyot sóhajtottam, majd a nyaka köré fontam a kezem. Hosszú, szenvedélyes csókot adtam neki.
- Ezt miért kaptam?
- Mert még nem fejeztünk be mindent - mosolyogtam rá huncutul. Végre visszamosolygott, és ismét a régi volt.
***
- Adrian, kérlek, figyelj rám! - üvöltöttem. Nem szerettem felemelni a hangom, főleg nem vele. De jelenleg magán kívül volt.
- Miért teszed ezt mindig? Nem lehetek mindenhol ott - panaszkodtam. Ismét hullarészeg volt. Nem is tudott magáról, megint az egyik sarokról kapartam össze. Azt meg se említem, hogy három lány társaságából rángattam ki.
- Engedj vissza azokhoz a lányokhoz! Kérlek! Szeretem őket! - Ezek külön-külön mind fájtak.
- Értem. Akkor menj vissza, ha egyáltalán fel tudsz állni - tettem karba a kezeim. Ilyenkor utáltam a lelket. Nagyon gonosz volt, hogy a gyengéimmel támadott.
- Nem segítesz?
- Nem.
- Miért?
- Mert én szeretlek. Te viszont nem - mondtam ki végül. Már két éve együtt voltunk, de mindig ezt csinálta. Mindig. Akárhányszor hazamentem hosszabb időre, és nem jött velem, mindig történt valami, amiért innia kellett. És ő mindig túlzásba is vitte.
Nem szólalt meg. Mélyen a szemébe néztem, hátha meglátja az erdőt. Nem csak a fát.
- Adrian, kérlek, térj magadhoz! - könyörögtem. Ilyenkor szerint diadalmaskodott a lélek felett, mert odajött hozzám, és mint egy négy éves kisfiú elkezdett sírni. Én persze minden egyes alkalommal megvigasztaltam.
A haját simogattam, pont, mint az első éjszaka, amikor találkoztunk. Amikor visszagondoltam, mindig öröm töltött el.
Felőlem még százszor is csinálhatja ezt, én mindig ugyanúgy vissza fogom várni. Azt hiszem, ez az igazi szerelem.
Eltelt két óra, és megint magához tért. Neki kevesebb idő kell a kijózanodáshoz.
- Sajnálom - nézett rám bocsánatkérőn.
- Ezen nincs mit sajnálni - mondtam mosolyogva, és hozzábújtam.
- Hétvégén… eljössz velem?
- Hova?
- Titok - felelte mosolyogva. - De akkor eljössz?
- Természetesen! - A világ végére is követtem volna.
*Hétvégén*
A repülőn csak fészkelődtem. Fogalmam sem volt, hogy hova megyünk, mert magángéppel mentünk.
Az Atlanti-óceán felett repültünk, amikor már nem bírtam tovább, és elkezdtem faggatni. De ő nem mondta el. Annyit mondott csak, mikor még elindultunk, hogy készüljek arra, hogy meleg helyre megyünk.
Egy szigeten szálltunk le. Már várt az autó, de még mindig nem tudtam, hol vagyunk. Kb. fél órát utaztunk, míg fel nem tűnt egy hatalmas ház.
Az állam leesett, és úgy szálltam ki, amikor megállt az autó. Nem akartam elhinni.
- Ezt komolyan gondoltad? - néztem rá. Mögém állt, és átölelt.
- Mindent komolyan gondoltam. Íme a meglepetés! - mutatott körbe. A dampyr elment, és kettesben maradtunk. Bevittük a cuccokat a házba. Illetve levágtuk az ajtó mellé. Kelőszerűen felavattuk a küszöböt, a konyhát, a fürdőt, a nappalit és végül a hálót. A nap éppen ment lefelé, amikor felvettem a köntösöm, és kiléptem az erkélyre. Minden olyan csodás volt! Pedig még egy napja sem vagyunk itt. Bár az az igazság, én mindenhol ilyen jól éreztem volna magam, csak Adrian volt a lényeg. Ő jelenleg mélyen aludt az ágyban.
A friss szelő lágyan belekapott a hajamba, ami nagyon jól esett. Tényleg nagyon meleg volt. Mint kiderült, az egyik karibi szigeten voltunk, amit még az egykori királynő, Tatjana vett.
A korlátra könyököltem, és a nap utolsó sugarait néztem. Varázslatos volt.
Hirtelen valaki átölelt hátulról. Ijedten kaptam fel a fejem, de szerencsére csak Adrian volt az. Mosolyogva nyomott egy puszit a homlokomra.
Majd letérdelt előttem. Jobban mondva fél térdre ereszkedett. Elkerekedett a szemem, amikor egy kis dobozkát vett elő a zsebéből.
A szám elé kaptam a kezem, és a könnyeim is megállíthatatlanul kezdtek el patakzani.
- Valentina Szelszky…leszel a feleségem? - tette fel a nagy kérdést. Nem tudtam megszólalni, csak bólintani.
Megfogta a remegő kezemet, és ráhúzta a világ legszebb eljegyzési gyűrűjét. Ilyet még életemben nem láttam.
A nyakába ugrottam, és nevetve terültünk el a padlón.
- Ezt meg mikor találtad ki? - kérdeztem fülig érő szájjal.
- Amikor a múlthéten részeg voltam, azt mondtad, hogy én nem szeretlek téged. Azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy igenis, tiéd a szívem - mondta. Elérzékenyültem. Nem akartam megbántani ezzel. Tudtam jól, hogy szeret, hiszen éreztem. De erre még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna.
- Szeretlek - suttogtam, és megcsókoltam. Még nem is sejtettem, hogy a szívem alatt növekvő magzat is ugyanannyira szeretni fogja, mint én
Csak két hónap múlva derült ki, hogy ikreket várok. Kicsit fiatalnak éreztem még magamat az anyaságra, de nem akartam abortuszt. Azt szóba se jöhetett. És aminek örültem, hogy Adrian is így gondolta.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
