AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

- Maiko… beszélhetnénk? - Jött oda hozzám Ryu, a próba után. Egész idő alatt, folyton összenéztek, és sokatmondó pillantásokat váltottak. Tudtam, hogy mondani akarnak valamit.

Egy hete vagyok együtt Reitával. Ez idő alatt, szinte kicsattantam az örömtől. Sokszor van nekem is próbám, és neki is, de minden köztes időt együtt töltünk. Már több "hivatalos" randin is voltunk, ami persze mindig az én lakásomon végződött. Imádtam.

Néha magamtól is megrémültem, mert már annyira kiismertem egy hét alatt. Szinte mindent tudtam róla.

Túl gyors tempóban haladtunk. De amikor erről aggodalmaskodtam, szinte mindig elfelejtettem, amikor velem volt.

- Mond - fordultam felé mosolyogva, miután visszaraktam a mikrofont a helyére.

- Tegnap elmentem Aoival inni… - ez már jól kezdődik.

- És? - sürgettem egy kicsit. Ha belekezdett, mondja is végig tisztességesen.

- Szóba kerültek… dolgok.

- Ryu, nyögd már ki, mit szeretnél. Nem itt akarok megöregedni.

- Amikor egy hete elmentünk az öltözőjük előtt, azt mondtad, nagyképűek, és ők ezt hallották is.

- Aha…

- És… Bosszút forraltak ellened. Reita egy hétig jár veled, és utána összetöri a szívedet. Vagyis kidob.

Csak néztem, de nem fogtam fel a szavak értelmét. Újra megízleltem őket, és megpróbáltam valami értelmet csiholni beléjük.

Micsoda?

Ezt most komolyan mondta? Ez csak egy rossz vicc, ugye? Nem gondolhatja komolyan… de ez megmagyarázna mindent. Hogy Reita miért siet ennyire, és miért nem akarja, hogy nyilvánosan együtt mutatkozzunk. Mert neki ez csak egy futó kapcsolat. Én pedig bedőltem neki, mint egy buta liba.

Elhittem minden egyes szavát, az összes bókját igazinak véltem. Ennyire vak lettem volna?

Már nem ez az első, hogy átvertek. De én azt hittem, hogy most más lesz. Hogy most jobb lesz…

- Értem - feleltem végül, elcsukló hangon. - Ha nem baj, én most hazamegyek - nem tudtam a szemükbe nézni. Képtelen voltam rá.

- Mai! - szóltak még nekem, de én felkaptam a táskámat, és rohantam. Ismét.

Tokió a tél közepén járt. Jól esett kicsit a hűs. Nem akartam még hazamenni, képtelen lennék rá, hisz túl sok ott az, ami felbosszantana. Ezért is nem akartam az elején beengedni a lakásomba.

Leültem az egyik játszótéren a hintába. Bár elég hűs volt, elkezdtem hintázni.

Közben a hógolyózó kisgyerekeket néztem. Milyen felhőtlenül játszanak! Egy kislány épp fejbe dobta a fiút. Képzeletben egy pacsit adtam neki. Talán ez a lány okosabb, mint én.

A kisfiú szomorú arcot vágott, mire a kislány odaszaladt hozzá, és megölelte. Nem, ez a kislány is teljesen olyan, mint én. Minden apró rezdülésüknek bedőlünk.

- Nicsak! Kit látnak szemeim? - ült le a mellettem lévő hintába egy lány.

- Aki! - fordultam felé.

- Mi ez a vérszegény életmód? Csak nem valami gond van?

A havat támadt kedvem nézni. De még így is pár könnycsepp költözött a szemembe.

- Te jó ég! Mindent el kell mesélned - ugrott fel, és jött oda hozzám.

Felálltunk, és beültünk egy csendes kávézóba.

Minden elmondtam neki. Aki volt az hírhedt legjobb barátnőm, aki a múltkor fel is hívott. Éreztem, hogy mondani akart valamit, de nem mondta el végül. Ő tipikusan az a lány, akiből nem lehet csak úgy kiszedni valamit. Meg kell várni, míg feldolgozza magában az eseményeket, és önszántából mondja el.

Akikot még az egyetemen ismertem meg. Én az énekkaron tanultam, ő pedig a művészetin. Mindig is gyönyörűen festett. Nekem is volt festés órám, amit csak véletlenül vettem fel. De csak az év végén adhattam le, és nem illett volna megbuknom, ezért hozzá jártam korrepetálásra. Közben jókat beszélgettünk, és igazi jó barátok lettünk. De az utóbbi időben nem igazán tudtunk beszélni, mert nekem fellépéseim voltak, ő pedig most nyitotta meg az új galériáját.

- Hát… elég bunkó - mondta a végén. - De ki fogod tudni heverni. Csak idő kell hozzá.

- Én csak nem értem, hogyan lehettem ennyire vak - sóhajtottam fel.

- Mindenkivel megesik. Ilyenek a férfiak. De ne add fel! Egyszer megtalálod a hozzád illőt! - bíztatott mosolyogva.

- Csak nem ma. És nem is holnap.

- Sosem tudhatod - kacsintott rám.

- De mesélj, te hogy vagy! - tértem át egy másik témára.

- Hát… úgy néz ki, megtaláltam a saját hercegem. De nem igazán herceg típus - nevetett. Aki gyönyörű volt, így könnyedén megszerezhetett magának bárkit, bár ő inkább az a várós típus. Ha jobban belegondolok, amióta ismerem, alig volt barátja…

- Ezt örömmel hallom. Ismerem? - kérdeztem rá rögtön. Szóval ez lesz az a titokzatos téma.

- Igen, és nagyon meg is fogsz lepődni. Meg persze, ha nem baj… - a telefonja szakította félbe. - Bocsáss meg, de ezt máskor kell elmesélnem, mert most rohanok. Jó volt téged látni, szia! Ja, és ne szomorkodj. Ha fontos vagy Reitának, biztos, hogy nem hagyja ennyiben - mondta búcsúzóul, de már rohant is.

Megkönnyebbülten álltam fel, és fizettem. Hazaérve megnéztem én is a telefonomat - 10 nem fogadott hívás a tagoktól fejenként, és 15Reitától. Nem foglalkoztam velük, csak leraktam a mobilt az asztalra. Levettem a cipőmet, és a fürdő felé vettem az irányt. Kb. egy óráig áztattam magam, és amikor kiszálltam, valaki eszeveszetten kopogott az ajtómon.

Gyorsan felkaptam magamra valamit, és kinyitottam az ajtót.

A hideg levegő belekapott a hajamba, és már most csípte a csupasz kezemet, de nem foglalkoztatott.

Reita állt előttem.

- Menj el a mocskos kurva anyádba koldulni, ne ide! - javasoltam neki mosolyogva, majd bezártam az ajtót. Legalábbis csak megpróbáltam, mert betette a lábát, így nem lehetett becsukni.

- Hallgass meg kérlek!

Szóval tudott róla. A fiúk valószínűleg felhívták, hogy eltűntem. Hű, de nagyot fognak ezért kapni!

- Soha a büdös életben, nem! Még egyszer nem versz át! - kiáltottam, és nekifeszültem az ajtónak. Reita is ezt tette.

- Csak hadd magyarázzam el! Két percet kérek, és elmondom az igazságot!

- Ami engem nem érdekel!

Sajnos ő győzött, és kinyílt ismét az ajtó. Én hátraestem. Megint veszítettem vele szemben.

A kezeim tehetetlenül hullottak az oldalam mellé.

- Tudod milyen érzés, amikor átvernek? Mikor megaláznak? Vagy az, hogy milyen, amikor valaki olyan árul el, akiben bíztál? - suttogtam, miközben ismét legurult egy könnycsepp az arcomon. Sokkal több könnyet pazaroltam el erre a hülyére, mint kellett volna.

- De én nem árultalak el. - Ült le velem szemben az ajtónak nekidőlve.

- Igen? - néztem a szemébe. - Úgy gondolod, hogy nem számít elárulásnak, amit te tettél? Hogy nem basztál át? Akkor hadd világosítsalak fel! Ha manipulálsz valakit, vagyis hamis reményekben hitegeted, az annak számít! Már pedig te ezt tetted! - vágtam a képébe.
- Maiko. Az elején, tényleg ezt akartam csinálni.

Jobban fájt hallani, mint hittem.

- És amikor lefeküdtünk, azt gondoltam, hogy még kellemes is lesz. De amikor felkeltettél azzal a puszival… már akkor tudtam, hogy nem foglak tudni könnyedén elereszteni. Nemhogy még bántani is! - mondta.

A térdeimet felhúztam, és átkulcsoltam a karommal. A fejemet pedig lehajtottam.

Hogy tud ilyen őszintén hazudni? Már megint majdnem bedőltem neki... Majdnem.

- Értem. Meghallgattalak, és most kérlek, menj el.

- Maiko…

- Reita, megtettem, amire kértél.

- De akkor valamit félreértettél!

* Reita*

- Minden szavadat pontosan úgy értelmeztem, ahogyan akartad. Ne kételkedj a felfogásomban! - vetette hozzám. Üres tekintettel meredt rám.

Bűnösnek éreztem magam. Nem hibáztattam Aoit, amiért elmondta, vagy Ryut, amiért továbbadta. Ennek előbb utóbb ki kellett derülnie. Még jó, hogy most hozódott fel. Mert még nem éltem bele magam annyira.

Szinte elviselhetetlen kínt éreztem, hogy hozzáérjek. Hogy megsimogassam, és a kezembe vegyem az arcát, magamhoz szorítva, és azt suttogjam neki, hogy nem lesz semmi baj. De többet már nem vigasztalhatom meg, hiszen mostantól nem ez az én problémám.

Ha nem ért meg, nem kényszeríthetem.

Kelletlenül, de felálltam.

Kinyitottam az ajtót, és kisétáltam a téli hűvös éjszakába. Hívtam egy taxit.

Szóval ez a vége. Talán túl szép is volt, hogy igaz legyen.

Csak ha arra gondolok, hogy az én kis Maikom valaki másba fog idővel beleszeretni, rettentően dühös lettem.

Két kicsi kéz ölelt át hátulról.

- Ugye nem lesz többször ilyen? - suttogta síri hangján. Végtelen boldogság öntött el.

- Soha, ígérem - feleltem mosolyogva.