AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

*Maiko*

Lassan, kiélvezve a pillanatot csókolt meg. Ajkaim megadóan nyíltak szét, miközben lehunytam a szemem. Átadtam magam az élvezetnek…

Egy pillanatig.

Utána feleszméltem, és megszakítottam a csókot. Mérgesen néztem Reita szemébe, majd egy elég erős jobb horgost adtam neki, és tovább indultam az utamon.

Most, még annyira sem volt kedvem bulizni. A koncertet elszúrták a srácok - valami nem ment nekik. De sebaj, ez előfordul.

A GazettE-ből viszont teljesen elegem van mára. Mindenhonnan, még a csapból is ez folyik. Eleinte rajongtam értük, de amint bekerültem én is a szórakoztató iparba, és kollégák lettünk, utálom őket. Nagyképűek.

Egyszer Rukival beszélgettem, de oda se figyelt rám - én nagyban magyaráztam, ő pedig ELALUDT!Uruhával is alkalmam nyílt egyszer beszélgetést kezdeményezni - természetesen nem kell megemlítenem, hogy az is kudarcba fulladt. Aoival csak a másik kollégám beszélt, de neki sincsenek jó élményei.

Reita pedig… egyáltalán nem sajnáltam, hogy eddig nem ismertem. Most már kerülhetem is.

- Várj meg, kicsilány!

- Kicsilány az, aki a világra hozott! Nem illik a méreteimmel gúnyolódni! És hagyj békén. Ne kövess! - ordítottam.

Csak jobban begyorsított, és utol is ért. A fenébe!

- Megsértettelek?

- Á, dehogy.

- Mit kell most ezt felfújni?

- Ha idegesít, békén is lehet hagyni - válaszoltam mosolyogva. Már eszeveszett tempóban mentünk, szinte futottunk. Úgy csináltam, mintha egyenesen akarnék menni, de hirtelen lekanyarodtam balra.

Sajnos tökéletesen nekimentem egy két méteres monstrumnak.

- Elnézést. - Hajoltam meg.

A hajamnál fogva rángott felfelé.

- Nincs "elnézést". Nézz az orrod elé, egérke! - mennydörögte mély hangján.

- Bocsánat! Ígérem, nem fog még egyszer előfordulni! - szisszentem fel. Lassan emelt el a földtől. Észveszejtően fájt a fejem, szinte éreztem, ahogy a hajszálaim elszakadnak.

- Ha jobban meggondolom, ki tudsz engesztelni. - Mosolygott sunyin.

Azt szokták mondani, hogy az ember utolsó pillanataiban lepereg előtte az élete. Az én lelki szemeim előtt, azonban csak egy ember jelent meg, aki nem is én voltam, és akit csak nem régen ismertem meg.

Nem tudtam a fogva tartóm szemébe nézni. A földet pásztáztam, miközben azon gondolkoztam, hogy miért én.

Az embert oldalról egy hatalmas bal horog érte. Meglepettségében eleresztett, én pedig leestem a földre, mint egy rongybaba.

- Fuss már, te hülye!

Rántott fel a karomnál fogva. Valami roppant, de nem foglalkoztam a fájdalommal, követtem a megmentőm - aki nem volt más, mint Reita.

Végül én kerültem előre, mert gyorsabban futottam, és mert mivel a közelben laktam, én tudtam az utat. Még futás közben kihalásztam a kulcsom a zsebemből. Az ember egy ideig követett minket, de nem vette észre, melyik lakásnál fordultunk le.

Lihegve csaptam be magam mögött az ajtót.

Reita a fal mellé roskadt le és a fejét fogta.

- Miért a legnagyobbat kellett kifognod?

- Beszóltál? Nem kértem, hogy ments meg! - dorgáltam meg, pedig nagyon hálás voltam neki. Ha ő nem lenne… még belegondolni is rossz.

- Szóval, nálatok így szokták megköszönni. Szívesen.

- Ha tudnám, hogy nem itt lesz egy ideig, most azonnal kidobnálak. Szóval legyél hálás, mert megengedem, hogy maradj. - Felkapcsoltam az előszobában a villanyt és levettem a cipőmet.

- Kérsz teát? - kérdeztem egy fokkal kedvesebben.

- Mivel nem hiszem, hogy mostanában fogok elmenni, igen.

- Ezt meg ki mondta? 10 perc múlva te mész vissza a buliba - parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon.

Nem válaszolt, csak felállt és levette a cipőjét, majd követett engem a konyhába. Az étkező asztalnál foglalt helyet.

*Reita*

Szóval Maiko az a féle lány, akit meg kell menteni. Nekem nincs ellenemre. De amikor megláttam az arcát, amint lefelé néz, és szinte sír…

Sajnáltam, hogy nem léptem közbe hamarabb. Ha futottam volna, nem kellett volna ennyit szenvednie.

- Nem fáj a kezed? - kérdeztem. Mikor felrántottam, elég durva voltam. De nem akartam, hogy bármi baja essék, így sietnünk kellett.

- Volt már jobban is - vetette oda. Imádtam ezt a flegma stílust benne. Miért nem találkoztunk hamarabb?

Nem, Reita... ne éld bele magadat. Maximum egy hét, és vége.

Síri csendben voltunk, csak a tea forrását lehetett hallani. Amint kiöntötte, lerakta elém az asztalra, és velem szemben foglalt helyet.

Apró kezeibe vette a saját bögréjét, és miközben kortyolta, valahol teljesen máshol járhatott. Mennyire szívesen megnéztem volna, mi lehet abban az aranyos kis fejében!

A háza szinte mindent elmondott róla. Rend honolt mindenhol, és hangulatos kis szobában voltunk. A japán stílus volt uralkodó, de néhol egy kis európai hatás is tükröződött.

Tekintetem már sokadjára visszarévedt rá.

A szőke hajába lila csíkok vegyültek. Ahol az a barom megfogta, sár szennyezte, amúgy csillogó haját. Milyen szívesen megmosnám neki!

Úristen! Ez, meg mi volt? Kajak begolyóztam…

- Köszönöm - suttogta, miközben bennem egy kész vihar dúlt. Szemeit a teájának szentelte, de amikor kimondta, az én szemembe nézett, és halványan elmosolyodott.

Még a szívem is kihagyott egy ütemet.

Mégis mi bajom van?

Nem egy széplánnyal találkoztam már, nála szebbekkel is. Semelyik nem húzta sokáig. De ha jobban átgondolom, egyikük sem volt ilyen szép. Egyiküknek sem csillogott úgy a szeme, egyiküknek sem voltak ilyen aranyos, tiszta vonásai.

El kell ismernem, ez a kislány teljesen magával ragadott, tudtán kívül. Ami idegesített.

- Máskor is - feleltem mogorván, és kinéztem az ablakon.

Láttam, hogy oldalra billentette a fejét. Mivel már mind a ketten végeztünk, felállt, és az én bögrémet is el akarta venni.

Most volt hozzám a legközelebb, ha ezt a pillanatot nem ragadom meg, akkor nem lesz még egy ilyen.

Az ölembe húztam, ahova készségesen le is ült.

Mintha kitalálta volna a gondolataimat, olyan hevességgel tapadt össze az ajkunk. Az előző csók is utánozhatatlan volt, de ez… nem tudtam hozzá mit szólni.

*Maiko*

Nem hiszem el, hogy megint itt járunk. És azt sem hiszem el, hogy engedem neki. Sőt! Még élvezem is.

Amikor a keze elkalandozott a pólóm alá, fellángolt bennem a szenvedély.

De miét pont iránta? Miért pont most?

A lényeg, hogy úgy csókoltam, mintha ez lenne az életemben az utolsó. Az egyik lábamat átvetettem rajta, így lovagló-ülésben ültem rajta. A pólóját egyetlen mozdulattal levettem róla, és a sarokba hajítottam.

- Merre van a háló? - kérdezte mély hangján. Szinte dorombolni támadt kedvem, és hozzábújni. Egy egész életen át tudnám ezt a hangot hallgatni.

- A folyosó végén balra - feleltem azonnal. Szóval, innen nem lesz visszaút.

A popsim alá nyúlt, és úgy emelkedett fel velem együtt. Milyen erős!

Nagyon nehezen találtunk be a szobámba. Gyengéden rakott le az ágyra, de onnantól, mind a ketten bedurvultunk.

- Egy bestia vagy - sóhajtotta, miután mellettem kötött ki.

- Valami probléma? Ez még mindig az én lakásom.

Könyököltem fel mosolyogva. Egy irtó szexi mosolyt villantott rám, és szenvedélyesen megcsókolt.