AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

- Szóval, ki tudja a választ? Amy? - A tanárom hangja rántott vissza a valóságba.

- A fenotípusnak a környezet hatására bekövetkező változása a modifikáió.

- Kiváló megállapítás. De még nem járunk a genetikánál, csak a sejtek kémiai felépítésénél - felelte. Az ajkamba haraptam, és lentebb csúsztam. Szerencsére vasárnap nem volt annyira sürgős tanulnom, mert egy fél évvel így is a többiek előtt járok.

- Akkor Ms. Pilsburry, tudna válaszolni a kérdésemre? - Eddig tartott a figyelmem. Ismét visszakalandoztam a vasárnap reggel történtekhez.

Miután megcsókolt, visszacsókoltam. Két másodperc múlva azonban… elrohantam. Igen, beijedtem, és elszaladtam. Egészen hazáig meg sem álltam.

De nem követett.

És ez fájt a legjobban. Azt hittem, követni fog, mert jelentek neki valamit. Nevetnem kellett magamon. Egy éjszaka után, amit telebeszéltem hülyeségekkel, meg hullarészeg voltam? Mit reméltem?

Egy hét telt el azóta. Illetve csak öt nap, mert ma péntek van. Lucy ma is megy bulizni, de nem tartok vele.

A gondolataimból most a csengő rázott fel. Beleraktam a táskámba a könyveimet, és elindultam kifelé.

Vajon látni fogom még valaha? Kötve hiszem. Ő egy herceg. Te jó ég! Még a gondolataimban is furcsa kimondani. De az a csók… ó, istenem! Micsoda fenomenális, fantasztikus, mesébe illő élmény volt. Amint kiléptem az iskola kapuján rögtön megláttam.

Egy egyszerű fekete autónak dőlt neki, napszemüvegben volt, és sapkában.

A szívem rögtön eszeveszett tempót kezdett diktálni. Úgy nézett ki, mint maga Adonisz. És komolyan rám várt?

Nem, biztos valaki másra. Lesütöttem a szemem, és elindultam a hazafelé vezető úton. Szorosabban öleltem magamhoz a táskámat. Mit keres itt Harry? Lehetséges, hogy pont az én egyetememről ismert meg egy másik lányt.

Egy kar ölelt át hátulról megállásra késztetve.

- Hova-hova ilyen gyorsan? Talán menekülsz valaki elől? - kérdezte. Nevetnem kellett.

- Éppen hazafelé igyekszek.

- Akkor nincs semmilyen programod.

- Ezt nem mondtam.

- Holnap dolgozatod lesz?

- Nem csak akkor kell tanulni, ha felmérőm lesz.

- Szóval nem lesz?

- Ki tudja?

- Ezt meddig akarod még játszani?

- Ameddig te. - Úgy éreztem, mintha már hónapok óta együtt lennénk. Pedig csak egyszer csókolóztunk (amire emlékszek).

Maga felé fordított. Egy puszit adott a homlokomra, és elkezdett az autó felé vonszolni. Természetesen követtem, és minden ellenkezés nélkül beültem. Míg ültünk, nem szóltunk egy szót sem, de végig a kezemet fogta. Az ajkamba harapva próbáltam kitalálni, hogy hova megyünk.

Elhagytuk a várost. Egy vidéki háznál kötöttünk ki, több kilométerre Londontól.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, és pont néztem volna körül, mire a kezei eltakarták a szememet. - Héé!! Nem mondtad, hogy nem szabad leskelődni!

- Akkor most mondom – szinte éreztem, hogy mosolyog.

- Nem is tudom, hogyan kerültem ide…

- Kocsival – megfogta a kezem, és elkezdett vezetni.

- Úgy értem, ebbe a helyzetbe.

- Miért, milyen helyzet ez?

- Elvonod a figyelmem a tanulásról.

- Megígérem, hogy soha többé nem kell tanulnod – suttogta a fülembe. Végigfutott a hideg a hátamon.

- Mondod ezt most. Legyük reálisak. Mennyi időt adsz nekünk?

- Az életem hátralévő része.

- Két hónap. Szerintem is.

- Most viccelsz – állt meg hirtelen.

- Nem – vettem le a kendőt a szememről. – Két hónap a maximum. Lassan megismersz, és rájössz, hogy nem kell neked egy ilyen lány, mint én. Még csak nem is vagyok angol!

- Az se érdekel, ha afgán vagy!

- Harry! Nem is ismersz!

- Azért maradunk itt két hetet. Csak kettesben. Megismerjük egymást.

- Harry… két hét az orvosi egyetemen nagyon sok idő. Nem hagyhatom ki! Azért is nem akartam elmenni abba a buliba.

- Állapodjunk meg. Ha velem töltöd ezt a két hetet, és végül nem lesz semmi, akkor a királyi befolyásomat használva visszajuttatlak az egyetemre, úgy, hogy nem fogják nézni a mulasztásaidat.

- Ezt még te sem tudod elérni.

- Kételkedsz a befolyásomban?

- Az egész jövőm ettől függ! Még jó hogy!

- Akkor legyél nyugodt efelől.

- De hogy lehetnék?! – dobtam le a kendőt a földre. Erősen beletúrtam a hajamba. Egész életemben erre a lehetőségre vártam. Erre most elszalasztom? Itt áll előttem életem leghelyesebb pasija, aki csak engem akar, és a legszebb jövőt kínálja fel nekem.

Hülye lennék ezt kihagyni.

Gyötrelmes tekintettel meredtem rá.

Majd odalépett elém, és szenvedélyesen megcsókolt. Teljesen belefeledkeztem a csókba, annyira, hogy észre sem vettem, hogy csak ő tart meg engem.

- Két hetet kérek. Nem többet – suttogta, és ismét megcsókolt.

Miért ilyen könnyű levenni a lábamról? Egy csók, és minden akaratom szertefoszlott.

Hirtelen megszakította a csókot, és megfordított. Azt hiszem, leesett az állam.

Egy fa ház előtt álltunk. Hatalmas, üveg ablakai bepillantást mutattak a tágas nappalira. A ház mögött a legtisztább tó csillogott, amit valaha láttam.

A kezem a szám elé kaptam, és sikítottam. Harry nyakába ugrottam, de le sem vettem a szemem erről a csodáról. És itt volt a város mellett… észre sem vettem még.

A könnyeim utat törtek maguknak.

- Szóval ezt vehetem igennek? – kérdezte Harry.

- Hogy a fenébe ne! – kiáltottam. Harry felkapott, és becipelt a házba.

A csomagjaim ott álltak az ajtó mellett, de nem foglalkoztam vele. Valami más kötötte le a figyelmemet. Mondjuk a csókok viszonzása.

Kislányként azt gondoltam, hogy felesleges csókolózni – ez csak helyettesíti a beszélgetést. Tiniként is szükségtelennek éreztem a csókolózást, amiért az összes volt barátom megvetett. Többen emiatt is szakítottak velem. Ahogy nőttem sem értettem, hogy van-e valami értelme.

Most minden világossá vált előttem. A csókolózás lett a világon a legjobb dolog, mert ez sokkal több mindent elmond, mint egy beszélgetés. Ebbe minden benne van. Bár szeretnék eljutni arra a szintre ezzel a hímmel, hogy beszélgetni se kelljen, csak egymásra nézünk, és mindent ki tudunk olvasni a pillantásából.

A hercegem felvitt a lépcsőn, be a szobába, ahol egy hatalmas fehér ágy terült el. Vicces, hogy pont ilyet képzeltem el az első reggelen.

Csókjaival beborította az egész testemet, és egy teljesen új lépcsőfokra léptünk.

És ami még rosszabb – azt hiszem, teljesen, és visszavonhatatlanul belészerettem. Pedig még csak nem is ismerem.