AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

* A jövőben *

- Amy? Amy! Megvagy! Megtaláltalak! – sikította a fülembe a legjobb barátnőm, Lucy. Nevetve kezdtem el futni, bár semmi értelme nem volt. Lucy futott utánam, és együtt estünk el az őszi színes levelekben.

- Mond Lucy, ha hercegnő leszek, megtervezed az esküvőmet? – kérdeztem a levelekben fekve.

- Persze! – Virult fel. – És már el is képzeltem a ruhádat…

Furcsa, hogy pont ez az emlék jutott eszembe. Most itt állok, az esküvőm közepén, a pap is itt szónokol előttem. Mellettem áll egy férfi… sajnos ezt nem így képzeltem el. Nem leszek se hercegnő, és nincs is szép ruhám. Lucy sincs itt, sőt senki, aki fontos lenne számomra.

A gyerek álmok, olyan csodálatosak. Belemerülsz, elhiszed, hogy valóra válhat. Amikor felnőtt leszel, ez mind szertefoszlik, és nem marad belőle semmi, csak a vágy. A felnőtté válás számomra olyan, mintha egy hideg, mély tóba dobtak volna úgy, hogy nem is tudok úszni. És ez nem tetszett nekem. Mindig is azt hittem, a sorsom kovácsa én leszek, és nem fogom engedni, hogy mások irányítsanak. Hiú ábránd…

Rémesen érzem magam. Az esküvőmet még felnőtt fejjel is úgy képzeltem el, hogy boldog, meghitt hangulatban fog telni. Természetesen amellett a férfi mellett fogok állni, akit szeretek. Ebből se lett semmi.

- Figyelj! Rakjuk bele ebbe a dobozba az esküvőnkhöz szükséges dolgokat. De ne aprózzuk el! Csak azok kerülhetnek bele, amik csodálatosak, a hercegnőknek! – magyarázta komoly arccal Lucy. Én csak bólintottam. Ez az ötlet kiváló volt.

- De valahova el kell rejtenünk, hogy senki se találja meg. A végén még irigyek lennének – suttogta nekem. Egyetértően bólogattam. Hihetetlen milyen irigyek tudnak lenni a lányok. Pont ma mondta Betty, hogy az ő anyukája megengedte neki, hogy az esküvőjén harisnyakötőt vegyen fel. Milyen nevetséges…

Ismét egy emlék. Ovis lehettem, mikor kitaláltuk ezt. Ha hallaná Lucy, mi jutott most eszembe, nagyot nevetne rajtam. De nincs itt.

- Van valaki, aki tud valamit, amiért ez a pár nem kelhet egybe? – kérdezte a pap. Reménykedtem benne, hogy valaki felbukkan, és valami normális indokkal kirángat engem. De senkinek nem akaródzott felemelkedni a keze. Hát, a remény halt meg nálam is utoljára.

Hirtelen kicsapódott az ajtó. A fény oly sebességgel töltötte be a termet, mint az én szívemet. Nem láttam ki jött, de a szívem heves dobogásba kezdett. Valahogy éreztem, ki az…

Soha nem voltam valami szerencsés. Sosem voltam kiemelkedően okos. Szinte semmiben nem vagyok jó (igen, nő létemre még főzni sem tudok rendesen). A szépség se épp az erősségem. Mindig arra vágytam, hogy valaki úgy szeressen, mint én őt. Egyetlen egy valaki tett így. Ő lett az én hercegem. Ő az, aki megmentett engem, nem is egyszer. Úgy sétált bele az életembe, mintha semmi nehézséget nem okozna ez. Olyan könnyedséggel csalt mosolyt az arcomra a legsötétebb pillanataimban is, mint senki más. A szívem szakadt meg, mikor itt akart hagyni. Meg is tette…

De most itt áll, és ez a lényeg. Itt van, és olyan lazán lejt végig a termen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Olyan szívszaggató mosolyt vet rám, hogy mindjárt elsírom magam.

- Nekem van egy jó okom – jelenti ki határozottan. Az időzítése tökéletes, és én megszólalni sem tudok.

- Tudod, mid van neked? Jó sok bőr a képeden. Amy és én épp össze akarunk házasodni, te pedig tönkre teszel mindent. El kellene fogadnod, hogy semmi értelme egy olyan busz után futnod, ami nem vesz fel téged. Lehet, hogy nem szoktad meg, de kikosaraztak – Ezek a szavak külön-külön fájtak nekem. Mind igaz volt. Csak nem épp úgy, ahogy megfogalmazta. Igen, én kidobtam őt. Azt hittem, sikerült kiszeretnem belőle, és nyugodtan élhetek. Nem épp egy szerelemmel fűtött házasságban, de megelégszek én azzal is, ami marad. Rábeszéltem magam, hogy soha többé nem táplálok semmilyen érzelmet iránta. Akkor miért van az, hogyha ránézek, a szívem hevesebben kezd dobogni? Miért akarom megérinteni a csodálatos arcát? Miért akarom megfogni a kezét, és elrohanni az egész világ elől, hogy nyugodtan tudjunk élni?

- De én nem adom fel – szólalt meg végül a szemembe nézve. Gyönyörű, csodálatos, kék szeme ragyogóan csillogott. – Mert ha ránézek, látom, hogy engem akar.

- Akkor ne nézz rá. Most már az én feleségem.

- Hivatalosan még nem – szólt közbe a pap.

- Annyit kell kimondanod, hogy „igen”. – rázta meg a vállam, a férfi, akihez hozzá akartam menni.

Kegyetlen az élet, mit ne mondjak.

Ránéztem, és a tekintetében semmit nem láttam, csak dühöt. Semmi mást. A jövő, amit magunknak képzelek: egy rossz vityillóban sok gyerekkel, mert akkor sok mentességet kapunk. Szeretet? Nuku. Szerelem? Még csak ne is álmodjak róla.

Ha a Hercegemre nézek, szerelmet látok. Őszinte, megtörhetetlen akaratú férfival állok szemben. A jövő, ami látok csodaszép, szerelemmel fűtött romantikus napok. Persze minden nő erről álmodik…

De nekem nem szabad.

- Igen – suttogtam magam elé. A teremben csak mi voltunk, és néma csönd következett be.

- Mit mondtál? – kérdezte Hercegem.

- Igen, hozzámegyek feleségül – suttogtam ismét. Szemembe könnyek gyűltek.

* A jelenben *

- Lucy, siess, mert ha miattad késsük le a gépet, sose bocsátom meg neked – kiabáltam hátra. Csak egy hümmögést hallottam, de próbált felzárkózni hozzám a legjobb barátnőm. A Londonba tartó járat 2 perc múlva indult, és mi nem voltunk valami közel a géphez. Pedig én el akarok menni! Elhagyni ezt az országot, és új, csodaszép életet kezdeni tele gyógyítással.

- Figyelmeztetjük kedves utasainkat, hogy a Londonba készülő járat két perc múlva indul! – jelentette be a nő is. Bár tudtam, mégis gyorsabban kezdtem futni.

Már láttam a gépet. A csomagjainkat már leadtuk, szóval, ha nem érjük el, még azokat is vissza kell szerezni valahogy.

De szerencsére elértük, pont mögöttünk csukódott be az ajtó. Zihálva adtuk oda a jegyeinket, és ültünk le a székeinkbe. Már csak nevetni tudtunk ezen.

Végre elindultunk.

A gép felszállt, és én reménnyel teli néztem ki az ablakon. Megszereztem az orvosi diplomám, és nem szerettem volna leragadni Magyarországon, ezért rögtön Angliába jöttem. Lucy egy rendezvényszervező, és volt olyan kedves, hogy velem tartott. Együtt bérlünk ki egy lakást, mert úgy olcsóbb.

3 óra volt az út. Elgémberedett tagjaim szinte sikítottak, hogy érjen véget az út. Mikor leszálltunk felsóhajtva álltam fel. Elmentünk a bőröndjeinkért, és próbáltunk taxit fogni. De lehetetlennek bizonyult, akkora volt a tömeg. Egy idő után én is elkezdtem kémlelni, mit várnak ennyire az emberek.

Egy hatalmas limuzin fordult be a reptérre. Felé pedig fekete öltönyös emberek igyekeztek. Éppen egy pillanatra láttam, hogy Kate Middleton és Vilmos herceg lépegetnek kézen fogva. Nagyon aranyosak voltak.

Beszálltak a limuzinba, ami elhajtott az emberek üdvözléseit hátrahagyva. Én épp indultam volna, de beleütköztem valamibe. Helyesbítve: valakibe.

Szemüvegén keresztül rám villant a szeme. Mérgesen pisszegett nekem, amit én ámulva hallgattam. Olyan érzés kerített hatalmába, mint még soha. Pedig még életemben nem láttam ezt a férfit.

- Ne is törődj semmivel! – rivallt rám. – Menj neki annak, akinek akarsz, bocsánatkérés nélkül!

- Saj-sajnálom – dadogtam. Bár nem láttam szemeit, mégis teljesen megbabonázott.

- Máskor nézz a lábad elé! – morogta, és elindult. Volt valami a hangjában, ami nem volt szokványos angol. Már többször is kint voltam, és még senkit sem hallottam így beszélni. Mindegy, gondoltam. Lucy fél szemöldökét felhúzva nézett rám.

- Szerezzünk egy taxit – mondtam végül.

Kb. negyed óra múlva sikerült elfogni egyet, és az öt percen belül a lakásunknál termett. Hihetetlen, mennyire értik a mai taxisok a dolgaikat.

A lakásunkba természetesen egyből beleszerettem. Lucyval ketten béreljük, addig, amíg nem lesz elég pénzünk különköltözni. Ovi óta legjobb barátok vagyunk, és mindig is kitartottunk egymás mellett.

Egy park mellett volt, szóval a kilátással sem volt semmi baj. Holnap megyek megnézni az egyetemet, amire járni fogok.

Még ki sem pakoltunk, máris mentünk megnézni a környéket. Éreztem, hogy itt végre boldog leszek.