|
3. fejezet
Suzame-san 2011.04.08. 19:45
El is érkeztünk a végére. A befejezés szerintem rémes, és nem is mondok róla semmit. Szégyellem bevallom, és ígérem, hogy a másik történetben sokkal jobban meg fogom írni, nem fogok kapkodni stb. Azért remélem élvezhető =)
Mindenki csodaszép kimonókban vonult fel az utcára. Később megtudtam, illetve meghallottam, hogy ez a fesztivál azért van, mert egy csillag most fog elhaladni a föld felett. Azt mondják, ha ma éjszaka megcsókolják egymást a párok, a szerelmük örökké tartani fog. Ezért még inkább nem akartam elmenni Ha meglátom, hogy Minato és Ayame…
De már felvettem a ruhámat. Amit fogalmam sincs, hogy honnan kerítettem elő. Valószínűleg Shikaku keze van ebben is. Az emberek most nem néztek ki, valószínűleg fel se ismertek.
Hosszú hajamat kiengedtem, és a kimonó pedig kiemelte a… nőiességemet. Még én sem ismerem magamra. És fogalmam sincs, miért van ez a sok cécó. Én nem is itt lakok. De lehet, hogy sose fogok többet ilyet látni.
A szerencsémnek köszönhetően egyből rátaláltam Minatoékra. Kézen fogva üldögéltek a réten. Nevettek meg minden. A szívembe ez tőrként szúródott.
Könnyekkel küszködve elindultam haza. De most az igazira gondoltam. Nem bírom ezt tovább. Most először életemben, megtetszik egy fiú, és… ő mást szeret. Kellemetlen. Az erdőn keresztül futottam volna, ha nem állít meg valaki.
- Hova-hova? – kérdezte mosolyogva az ellenség.
- Nem hiszem el! Konohát minden egyes pillanatban megtámadják?
- Miattad.
- Micsoda?
- Olyan genjutsut fejlesztettél ki, amit mindenki meg akar szerezni. Majdnem legyőzted a sárga villanást is.
- És?
- Ha nem akarod, hogy Konhát ostromolják, gyere velem.
- Rendben – egyeztem bele. Sajnos muszáj voltam, mert nem tudnék azzal a tudattal éli, hogy miattam bántják az embereket.
A férfi mögém ugrott, és hátrakötözte a kezeimet. Kellemetlen volt, de kibírom. Egy kunait döfött a hátamba. Hatalmas sikításom hasította ketté az erdőt.
- Ezt azért, hogy még véletlenül se szökj el. De lehetnél kicsit csendesebb is – felelte, és egy újabb kunait szúrt bele a hasamba. Hihetetlenül hangos sikítást hallottam. Kellett pár perc, hogy rájöjjek, én sikítok.
- Fogd be! – tapasztotta be a számat a kezével.
- Nem ilyennek ismertelek meg. – Hallottam meg a csodálatos hangot.
- Jaj, ne a sárga villanás!
- Engedd el a lányt!
- Még mit nem!
Egy ordítás hallatszott, és egy puffanás utána.
- Nem hiszem el, hogy egy percre magadra hagylak, és egyből megtámadnak!
- Hagyj békén! Úgyis jönnek majd még – feleltem szipogva.
- Miért nem harcoltál?
- Mert nem volt esélyem…
- Sokaktól hallottam már ezt a mondatot, de tőled nem vártam volna…
- Le lehet rólam szállni. Megmondtam. Ha meg akarok halni, meghalok. Neked ebbe semmi beleszólásod!
- De van. Az a feladatom, hogy védjelek meg.
Ezek a szavak egy másik tőrként szúródtak a szívembe. Csak azért volt velem kedves, és csak azért számítottam neki, mert nem vagyok más, csak egy küldetés. Egy eszköz, hogy még jobban kitűnjön a tömegből.
A könnyek lassan, tüzet hagyva maguk után gurultak le az arcomon.
Eddig akármennyire is fájt, sosem sírtam. De ez most úgy érintett, mint még semmi más.
- Nagyon fáj? – kérdezte. Biztos ismét félreértett.
- Igen. A szívem mindjárt kettéhasad – ordibáltam letörölve a könnyeimet.
- De…
- Ne mondj semmit. Elegem van a szavakból. Elegem van mindenből. És ha nem mehetek haza, akkor inkább elmegyek ezekkel a fickókkal, minthogy veled maradjak – suutogtam. A könnyek még mindig patakzottak a szememből. Minato elém lépett, és letörölte a könnyeket az arcomról. Felnéztem rá. Mosolygott.
- Nem tudom, hogy mivel bántottalak meg ennyire, de ígérem, helyrehozom. Soha többé nem akarlak síri látni. Még akkor se, ha ilyen gyönyörű vagy – mondta. Először meghatódtam, de utána felfogtam. Sérüléseim ellenére a kezem magától lendült, és egy hatalmas pofont kapott Namikaze.
- Ne játszadozz velem! Menj vissza a kis drága Ayamédhez, és éljetek boldogan! De engem hagyj ki ebből!
- Szóval ez a baj!
- Miért, mégis mit gondoltál?
- Sajnálom. Én téged kedvellek.
- Most már nem érdekel. Becsaptál, és csak egy küldetés része vagyok számodra… - folytattam volna, de a fájdalom olyannyira belém hasított, hogy a földre estem, egy sikítás kíséretében.
- Minden rendben? Inkább menjünk…- kezemmel befogtam a száját. Meglepetten meredt rám.
A másik kezemmel kihúztam magamból a kunait. A vérzést gyorsan elállítottam egy gyógyító technikával. Még szerencse, hogy megtanultam.
Minato kidülledt szemekkel figyelte a szenvedésem. Biztos tehetetlennek érezte magát. A hátamból is kiszedtem a tőrt. Megkönnyebbülten hagytam abba a sikítást. Végre vége a fájdalomnak… legalábbis a nagy részének. Véres kezeimet magam elé téve szemléltem. A lélegzésem is kezdett visszatérni a normálishoz.
- Jól vagy? – kérdezte egy idő után Minato. A hangja rekedt volt, mintha féltett volna.
- Nem kell színészkedni. Megvagyok és kész. Mehetsz is el – feleltem mérgesen.
- Miért nem érted már meg? Én szeretlek! – fogta meg az arcomat, és maga felé fordította. Belenézve csodaszép égkék szemeibe, igazi szeretetet láttam. A szemembe ismét könnyek szöktek.
- Ez a színészkedés mesterfoka. Egy pillanatig még én is bedőltem neki – mosolyodtam el. Erre ő még közelebb húzott magához. A szándékai tiszták voltak előttem. Meg akart csókolni. Eleinte ellenkezni akartam, de nem tudtam sokáig ellenállni.
Életem legszebb pillanata volt.
Csak kár, hogy ez nem nekem szólt. Biztos vagyok benne, hogy a küldetés miatt eljátssza, hogy szeret, hogy még véletlenül se menjek el. Gonosz. Irigyeltem Ayamét.
- Még mindig nem hiszel nekem…
- És nem is fogok.
- Miért?
- Mert ismerem a fajtádat. A küldetés a mindene, a bajtársait semmibe nézi. Az ilyennek nincsenek érzelmei.
- Egyáltalán nem ilye vagyok. Azt hittem, megismertél végre.
- Igen. Megismertem a sötét oldalad.
- Nézz a szemembe – utasított. Én még mindig a földet bámultam. Ismét megfogta az arcomat és kényszerített, hogy ránézzek.
- Uzumaki Kushina. Szeretlek. Mit tegyek, hogy el hidd? – kérdezte. A csodaszép szemeiben ismét felragyogott a szeretet. A könnyeim ismét előbuggyantak.
- Ne hagyj egyedül – szipogtam. Erre magához ölelt, és a karjai között tartott. Egyetlen egy dolgot éreztem. Hazatértem. Mióta meghaltak a szüleim elveszett voltam. Nem volt otthonom. Most e két erős, védelmező kar között megtaláltam. Olyan boldog volta, mint még soha. Most mindent elhittem volna neki. Lehet, hogy ez egy csapda, de ha kell feláldozom az életem, hogy szemfényvesztésben éljek.
2 év múlva
- Nem akarom! – ordibáltam az arcába.
- De muszáj! Én vagyok a Hokage.
- És e nem azt jelenti, hogy meg kell halnod!
- Ha arra van szükség, akkor igen. És ne ordibálj, mert rosszat tesz Narutonak.
- Szeretlek. – Patakzottak ismét a könnyeim. A kilencfarkú ismét tombolt.
- Én is. Akkor kérlek, menj a megbeszélt helyre.
- Rendben – egyeztem bele. Ismét megölelt. Most már tudom, hogy ez nem szemfényvesztés, hanem tényleg szeret.
- Majd találkozunk még – felelte.
- Csak ebben hiszek. És együtt nézzünk a fiunk növekedését.
- Most mennem kell. – Adott egy puszit a homlokomra, és már el is tűnt.
Könnyekkel teli indultam el a halálom felé. De a fiamért mindent megteszek. A hasam már hatalmas volt, kicsit megnehezítette a járást.
A barlang nem volt olyan messze. És Minato mindvégig a szívemben volt.
- Naruto. Sose hidd azt, hogy egyedül leszel. Mi mindig veled maradunk. Bent a szívedben. Bár nem tudsz majd rólunk, a szeretetünk örökké benned lesz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
