AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

- Apa?

- Igen kicsim?

- Miért nem szabad abba az erdőbe menni?

- Mert ott egy félelmetes, rémes alak lakik!

- Jaj, ne ijesztgesd már a gyereket! – szólt rá anyám.

- De ez igaz! Az egyik Akatsuki tag ott nyugszik. És nem tud meghalni…

Kb. 9 éves lehettem, mikor ez a beszélgetés játszódott le. Egy ideig megijedtem tőle, és soha nem mertem az erdő közelébe menni. Azt vártam, hogy éjjelente, mikor nem jön álom a szememre, meghalljam a hangját. De természetesen sose hallottam semmit. Ha az udvaron játszottam, mindig volt, aki vigyázzon rám, hogy még véletlenül se tévedjek el arra.

Amihime Nara a nevem, Shikamaru Nara és Temari Sabakuro lánya vagyok. Most már 19 éves. Tíz év telt el azóta, én mégsem feledtem el. Bár gyanakvásom alábbhagyott, sosem feledkeztem meg róla. Természetesen erről nem beszéltem senkisek sem. Érett ninja vagyok, jounin képességekkel. Fiatal korom ellenére, mindenki ismer a képességeim miatt. Anyától a szél elemet örököltem, apától pedig az árnyéktámadást. Ezeket egyesítve olyan erőre tettem szert, amely még nem talált legyőzőre.

Pontosan ezért nem voltak barátaim.

Olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. A többiek féltek tőlem, én pedig nem erőltettem az egészet. Elvoltam egymagamban. Most is így van ez. A csapattársaim talán néha-néha köszönnek nekem, de semmi különösebb. Ha feltűnök az utcán, mindenki szereti megtartani a távolságot.

- Azt mondtam, nem! Ez túl veszélyes küldetés, nem vállalhatod el! – ordított velem az apám. Hát igen, néha ő is ki tudott kelni magából…

- Vedd már észre, jounin vagyok! És nem a semmiért! Nem fogom magamat csak miattad lealázni – kiabáltam vissza dacosan.

- Mégis ki előtt tudnád magad lealázni? – kérdezett vissza. Na, ez volt a gyenge pontom. Bár lehet, hogy jól megvoltam magamban, de sose akartam, hogy így alakuljon. Ez azért mégiscsak gonosz volt…

Hatalmas daccal a szemébe nézve csak ennyit feleltem, immáron suttogva.

- Ehhez semmi közöd!

Ezek után kirohantam a házból, és mit sem figyelve a többiekre, berohantam az erdőbe. A chakrámat teljesen elrejtettem, hogy ne tudjanak megtalálni. Nagyon sokáig futottam. Bár shinobi vagyok, és nem szabadna, mégis megengedtem magamnak pár könnyet. Az egyik fa tövébe roskadtam le.

- Ki van ott? – hallottam meg a különös hangot. A szívem a torkomban dobogott. Amikor futottam nem figyeltem merre megyek, és a tiltott erdőbe tévedtem.

- Azt kérdeztem ki van ott? A francba, ha nem válaszolsz, szétharapdállak! Legszívesebben szétrúgnám a segged, de a lábamat még nem találtam meg! – próbált megfélemlíteni.

- Hah, persze, ne hidd, hogy meg tudnál sebesíteni – csúszott ki véletlenül a számon.

- Hát mégis ott vagy! És egy lány… Azt gondoltam az a féreg, szemét, gennyláda jött vissza röhögni rajtam – szitkozódott tovább. De valahogy már nem féltem, így előléptem a búvóhelyemről.

Amit láttam sokkolt.

Nem az, hogy egy fej feküdt ott, és a teste nem volt sehol, emellett ki volt kötözve, hanem az, hogy milyen istenien nézett ki. A fejem félrebillentettem és úgy néztem rá.

- Mi a retkes, gedvás, francokat bámulsz? Gyere, és segíts kiszabadítani – nézett szembe velem.

- Miért tenném? Megölnél… - válaszoltam pajkosan. Minden dühöm, és félelmem elszállt, ahogy ránéztem.

- Jashin-sama áldozata lennél. Büszkének kellene lenned erre – felelte.

- Jashin-sama? Hát az meg ki? – Ültem le a hosszú beszélgetés reményében.

- Az istenem! Neked is tisztelegned kellene előtte!

- Jól is néznénk ki! Egy bűnöző istenében hinnék, aki meg akarta ölni az apámat – válaszoltam, és elkezdtem kacagni.

- Ha ennyire tisztában vagy a dolgokkal, miért jöttél ide? Gondolom nem egy jó kis treccs parti miatt!

- Hát nem… menekülök.

- Még is mi elől? – kérdezte.

- Azt még magam sem tudom – hazudtam. Természetesen tudtam. Az élet elől menekülök. Amit apa mondott igaz volt, és én nem akartam elhinni.

- A te dolgod. De ha nekem lenne bajom valakivel, nem menekülnék. Az nem old meg semmit. Szembe kell nézni a problémákkal, hogy meg tudjuk őket oldani – válaszolta. Szerintem rájött, hogy hazudtam. De azt nem értettem, hogy miért ad tanácsot. Neki tényleg vérengzenie kellene, vagy legalább úgy viselkednie, mint az előbb.

- Ugye tudod, hogy bármit teszel vagy mondasz, nem foglak kiszabadítani. Lehet, hogy lány vagyok, de rajtam nem fog semmi – feleltem, mert azt hittem, átláttam a tervén.

- Előbb- vagy utóbb úgyis meg fogod adni magad – mondta, és egy hatalmas kacajt hallatott.

- Ami? Ami?! Ha nem jössz elő… - hallottam közeledni apa hangját. Nem tudhatta meg, hogy én itt voltam.

- Szóv… - kezdte volna, de elhallgattattam.

- Én nem voltam itt. Szia – köszöntem el, és rohantam erőm teljéből. Egy tisztásra értem, és hamar rájöttem, hogy nem messze van a konohai park. Hirtelen eszembe jutott, amit az a srác mondott. A problémákkal szembe kell nézni.

Odamentem a volt csapattársaimhoz.

- Sziasztok – köszöntem mosolyogva. A hangomon nem hallatszott, hogy mennyit futottam.

- Szia! Régen láttalak – üdvözölt Sanae. Kék hajáról, és zöld szemeiről meg lehetett mondani, hogy Sasuke és Sakura lánya.

- Miről beszélgettetek? – kérdeztem kedvesen. A mosoly sok mindent megold.

- Arról, hogy holnap lesz Konohamaru és Moegi esküvője. Te eljössz? – kezdett beszélgetni velem. Kicsit furcsa volt, de én próbálkozni fogok. Amúgy meg mintha apa mesélt volna róla. Nem volt kedvem elmenni, de most talán mégis van…

- Persze! Már alig várom!

- Mit veszel fel?

- Na, jó én mentem. Ez már nem érdekel engem – vonult vissza Minato. Naruto és Hinata fia volt, akit a negyedikről neveztek el tiszteletük jeléül. Amúgy nem ő volt az egyetlen gyerekük…

- Szia, majd találkozunk – köszönt el jó hangosan Sanae. Én halkan elmormogtam egy „sziát”.

- Szóval, mibe jössz? – tért a lényegre ismét.

- Hát ezen még nem gondolkoztam…

- Na, legalább valami színt mondj! – kérlelt. Egyetlen szín jutott most az eszembe.

- Barna.

- Ne már. Az olyan unalmas szín!

- Csoki barna – feleltem még biztosabban. Addig megyek, míg meg nem találom a tökéleteset. Ha kell még ma éjjel meg fogom varratni… vagy saját kézzel.

- Én a rózsaszín ruhámban fogok elmenni. Anyukámtól kaptam – mesélte. Úgy tűnik, egész hamar „összebarátkozunk”.

- Király.

- Szerintem is. De most mennem kell. Most jut eszembe, hogy még be kell mennem segíteni Yamanaka nénihez. Majd még beszélünk. Szia – mondta, miközben már futott is.

Én, mivel nem tudtam mit csinálni elindultam hazafelé.