AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

Érdekes, hogyha nem tudok aludni hamarabb felkelek, és fitt leszek egész nap, de ha kicsit tovább alszok és felkeltenek (amit a világon a legjobban útálok), akkor egész nap olyan leszek, mint a mosott rongy.

Így volt ez ma is. Mr. Ozore nem sajnálta az időnket: reggel fél hatkor jött be. Nem arra vártam, hogy szépen megsimogasson, és azt suttogja a fülembe, hogy: Édesem, kelni kell. De arra azért mégsem számítottam, hogy egy hatalmas üstdobbal dobol majd a fülembe. Szerintem egész várható, hogy sikítva felpattanok és össze-vissza karmolászom az arcát. Ez lenne a normális. És én így is tettem. De Ozore tanár úr, úgy gondolta, ez a helytelen megoldás. Így a reggeli futásnak a dupláját kellett megtennem. És utána még csak le sem zuhanyozhattam. Mi ez, ha nem szadizmus? Persze Kai csak nevetett rajtam. De majd meglátja… azért is hamarabb fogok beérni a célba, mint ő.

Így elég gyorsan kezdtem el. Tényleg fele idő alatt tettem meg a normális távot, de utána elfáradtam. És még hátra volt 25 kör. Nem tudtam miből meríteni energiát. Már majdnem megálltam, mikor láttam, hogy Ray és Amelia nevetve, beszélgetve futnak egymás mellett – szinte kézen fogva. Az egy dolog, hogy beszéltem Ameliával, és „engedélyeztem” neki, hogy ráhajtson Rayre, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar elkezdi a műveletét.

Na, megjött a várt energiabomba.

Ismét olyan gyorsasággal kezdtem el futni, hogy pillanatok alatt lehagytam a többieket. A düh úgy tombolt az ereimben, hogy azt elmondani sem tudom. Szerelmes voltam Raybe, hosszú-hosszú időkön keresztül. A filmekben mindig úgy van, hogy a lány, aki reménytelenül szerelmes, majd egy nap viszonzásra talál. De ez sajnos nem film. Illetve igen: itt is a szupermodellnek jut a legjobb pasi. A futás végeztével még tombolt bennem egy kicsit a düh: de nem elég ahhoz, hogy végigcsináljam a teljes napot. Hisz ha már a bemelegítésnél elfáradtam, mi lesz a nehezebb feladatoknál? A félelmem beigazolódott.

Szertornáztunk.

Illetve csak mi, a lányok. A fiúknak gyűrűzés volt. Az sokkal könnyebbnek tűnt: egyszerűen megfogod a gyűrűt, és… megfordulsz? A lábadnak 10 PERCIG a levegőben kell maradnia? Amint hallottam, hogy ezt magyarázza az edző hirtelen félelmem áradt szét bennem. Ha ez van a gyűrűn, mit kell csinálni a gerendán? De próbáltam megőrizni a nyugalmam. Ránéztem a többiekre. Nevetni támadt kedvem. Hilary olyan kétségbeesett szemekkel nézett, amilyet még életemben nem láttam. Amelia pedig a szája szélét harapta idegességében. Tehát nem csak én parázok – állapítottam meg magamban. Mikor az edző végzett velü     k felénk vette az irányt.

- Mint látjátok nektek a gerenda lesz a feladatotok. A kezetek erőssége nagyon sokat számít. Minél erősebben húzod meg a beyblade fogóját, annál tovább fog pörögni (ez nem hiszem, hogy így van, sőt 100%, hogy nem, de most legyen így – a szerző). Tehát erős karizmokat kell szereznetek. A feladat az, hogy felálltok a gerendára, a közepén lerakjátok a kezeteket és kézenállásba ereszkedtek. Azt megtartjátok 1 percig és utána lerakjátok a lábaitokat, és végigsétáltok. Érthető? – kérdezte.

Valahogy könnyebbnek tűnt, mint a fiúké, de mégis nehéz volt. Kézenállásban egy teljes percig? Még a földön sem megy…

- Figyelem! – hívta el mindenki figyelmét Mr. Ozore. – Ha valaki megcsinálja ezt a nap további részét pihenéssel töltheti – fejezte be.

Így már rájöttem. Nem akar megkínozni minket (annyira), csak tényleg azt akarja, hogy jobb kondícióba kerüljünk.

A lányok kicsit félénkek voltak, és ezért nekem kellett először megcsinálni.

A gerendára felmászva magabiztosnak éreztem magam – míg a lábamon álltam. A közepénél letettem a kezem és fellendítettem a lábam. Mindössze 10 másodpercig tudtam megtartani a pózt, utána letettem a lábam. De az is félrecsúszott, én meg egyenesen leestem a matracra. Nem volt valami kellemes, mert szerintem még keményebb volt, mint a föld, ha ez lehetséges. De szerencsére nem ért nagyobb sérülés. Kicsit fájt a lábam, de nem zúzódott meg, vagy ficamodott ki. Persze emiatt Amelia és Hilary még jobban féltek.

- Tudjátok mit? Ha féltek először a földön csináljátok meg normálisan – jelentettem ki. Ők persze egyből úgy csinálták. Mélyet sóhajtottam, mikor láttam, hogy egyiküknek sem megy. Örülök, hogy ilyen jó ötleteim vannak. Ameliának még úgy, ahogy ment, mert 5 másodpercig sikerült neki, na de Hilary… hát neki, ahogy fellendült a lába már jött is le. Itt sok munkám lesz.

Az egész délelőtt a gyakorlással ment el. Amelia egyszer fel mert menni a gerendára, Hilaryt meg korrepetáltam. A földön neki is egész jól ment már.

- Gyerekek! Dél van, menjetek ebédelni! – szólt Mr. Ozore.

Persze mi megkönnyebbülten távoztunk végre. Amikor leültünk természetesen elkezdtünk beszélgetni.

- A nagyapám ehhez képest egy kisangyal – mondta Tyson. Erre csak nevetni kezdtünk.

- Egy hét és vége – próbált mindenkit nyugtatni a bátyám, Lee.

- És jön utána a következő. Szuper.

- Honnan tudod, hogy mind… - kezdte, de nem jutott eszébe a megfelelő szó.

- Szadista? – segítettem be neki.

- Pontosan – mondta nevetve.

- Ha már az első héten ilyet kapunk, akkor a többi tanár még erősebben fog tanítani. De remélem, legalább egyszer az egyik héten játszhatunk normálisan – mondta Ray.

Erre mindenki egyetértően bólogatott. Megszólalt egy csengő – ami azt jelentette, hogy vége a kajaidőnek.

Visszatérve az elején kicsit nehéz volt, mert tele voltam, de az energiát elkezdtem hasznosítani. Már majdnem megvolt az egy perc – 10 másodperc kellett hozzá. Amelia is majdnem ott járt, és ami meglepő, hogy Hilary is. Bár neki volt a legtöbb lemaradása, de szerencsére már mind a gerendán gyakoroltunk.

A következő menetnél éreztem, hogy sikerülni fog – amikor meghallottam a puffanást. De nem semmi volt, az biztos. Egy pillanatra minden lefagyott. Aztán lassan a fejemet a fiúk gyakorló helye felé fordítottam, és láttam, hogy valamelyikük leesett. Egyetlen emberért imádkoztam, hogy ne ő essen le. És az nem Lee volt, és nem is Ray.

Kai miatt aggódtam nagyon. Mielőtt tudatosult volna bennem mit teszek, leugrottam a gerendáról és rohanni kezdtem.

Azt nem mondom, hogy megkönnyebbültem, mert elég furcsa volt a látvány.

De szerencsére nem Kai volt. Szerencsétlen Szaki esett le. Nagyon sajnáltam, mert eléggé húzósnak tűnt – a keze belilult pillanatok alatt, és már dagadni is elkezdett. Ozore edző fúrta magát oda, és megnézte Szaki kezét.

- Szerencsére nem tört, csak zúzódott. De neked fiam erre a hétre annyi az edzésnek – mondta. Szaki ennek megörült, de még mindig nagyon fájt a keze. Kevin kísérte el a gyengélkedőre. Kevinnel is gyerekkorom óta együtt vagyok, de még nem vettem észre, hogy bárkivel ilyen jó barátságba került volna. Ő biztos örül ennek az egy hónapnak.

- Valakiért nagyon aggódtál – hallottam meg a cinikus hangot mellőlem.

- Mert attól féltem, hogy valaki olyan esett le, aki fontos nekem – ez volt a teljes igazság, de azt a világ összes kincséért el nem mondtam volna, hogy kiért.

Ezután nem szólt semmit, csak ment tovább gyakorolni. És is visszamentem és sikerült mindenkinek visszazökkennie. Szaki és Kevin kb. egy fél óra múlva jöttek vissza. Szaki kezét befáslizták. Ő leült a padra Kevin pedig ment gyakorolni. Örültem, hogy tényleg nincs nagyobb baj.

Ismét felmásztam a gerendára. Most is éreztem, hogy sikerülni fog. A közepénél letettem a kezem és kézenállásba ereszkedtem. A lábam fellendült, én pedig vártam és koncentráltam.

10 másodperc. 20… 30… 40…50.

Már csak 10 másodperc kell. Amelia és Hilary visszaszámláltak. A karom már nagyon fájt, de nem adtam fel. Hirtelen eszembe jutott valami. Oldalra néztem. Pontosan láttam, hogy Kai és épp most csinálja a feladatát a gyűrűn. A koncentrált arcára nézve nekem is több erőm lett.

Még 5 másodperc. Hihetetlen milyen lassan telik az idő, pont itt a végénél.

Már csak 4. Vajon este megint fogunk játszani?

Még 3. Ha visszaszámlálok magamban biztos gyorsabban telik az idő.

2…

1… és végre lerakhattam a lábam. Olyan megkönnyebbülés volt a végén leugrani a gerendáról, amit elmondani sem tudok. Odajöttek a lányok megölelni, de nekem más kötötte le a figyelmemet. Kaira néztem megint. Hallottam, hogy Tyson mondja, hogy már 7 percnél jár. Neki biztos sokkal nehezebb lehetett, mint nekem.

Amelia észrevette, hogy kire nézek.

- És még hogy nem tetszik – köhögte bele a markába. Én is hirtelen észbe kaptam és elfordítottam a cékla vörös fejemet.

- Nincs igazad! Csak… - de nem tudtam befejezni. Még magamban sem tudtam hova rakni a dolgokat. Nekem Ray tetszik. Én belé vagyok szerelmes. És nem akarom, hogy egy ilyen felfuvalkodott hólyag legyen… az új szerelmem? Még gondolni is szörnyű, nemhogy kimondani.

Ozore edző jött hozzám.

- Gratulálok. Te lerendezted a mai napot – mondta és tovább állt.

Hilary és Amelia folytatta az edzést. De nekem ismét Kaira szegeződött a tekintetem. Még egy perc kellett neki.

Hirtelen rám meredt. A tekintete az enyémbe fúródott.

És egy percig csak engem nézett. Mintha én is ugyanúgy erőt adtam volna neki, mint ő nekem az előbb. Max és Tyson visszaszámoltak. Mikor vége lett Kai amilyen hirtelen nézett rám, olyan gyorsan fordította el a tekintetét.

Mikor tudatosult bennem, hogy mi történt természetesen ismét felvette az arcom a jól megszokott vörös színt. Kimentem a teremből, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem.

Amelia egy idő után kijött utánam. Mint később kiderült neki is sikerült végrehajtania a feladatot.

- Nézd. Ha nem ismered be nekem, az egy dolog. De hogy magadnak is hazudjál… az nem jó. – Ült le mellém az egyik a tövébe. – Láttam mindent. Hogy, amikor neked volt szükséged valakire, te ránéztél. És hihetetlen erőt kaptál utána. És Kai is ugyanezt tette. A vak is látja, hogy egymásnak vagytok teremtve – nevette el a végét. – Nagyon sok mindenben hasonlítotok.

- Hát persze! Én is egy önző, egoista vagyok. Köszi szépen – duzzogtam, pedig tudtam, hogy igaza van.

- Nem erre gondoltam. És Kai sem az… csak ezt mutatja. Mindketten az érintés nyelvét beszélitek.

- Hogy micsodát? – értetlenkedtem.

- Az érintés nyelvét. Puszta gesztusokból nyertek erőt, mint az előbb. Elég egy érintés, és felér számotokra ezer szóval. Sok ember szeretné ezt megkapni, de valaki túl… racionális. – Nevetett ismét.

- Lehet… - mondtam. Most, hogy megemlítette tényleg így van.

- De az hogy lehet, hogy te hamarabb tudtad, mint én? – céloztam Kaira. Még mindig nem sikerül kimondani.

- Mert nyitott szemmel járok a világban.

- Biztos. Te ilyen wudu-akármis vagy? – kérdeztem, mire Amelia hangosan nevetett fel.

- Dehogyis! Csak érdekelnek az ilyen ezoterikus dolgok – magyarázta még mindig nevetve.

- És te hogy állsz Rayel? – kérdeztem, miután abbahagytuk a nevetést.

- Nem is tudom. Néha olyan, mintha közeledne felém, – és valószínű, hogy én mindig ezeket a pillanatokat kapom el, - de van, amikor meg távolodni próbál. Nem értem őt! – Sóhajtott fel.

- Azért, mert szerintem ő se magát – magyaráztam nevetve. Szerintem kitelik tőle.

Amelia is elkezdett nevetni.

Miután visszamentünk segíteni Hilarynak nem sokkal, szinte mindenki végzett a neki kiutalt feladattal. Így az egész délután szabaddá vált számunkra. A nappaliban beszélgettünk, mikor bejött az edző.

- Nem hittem, hogy ilyen hamar készen lesztek mindannyian. Mára még van egy feladatotok – mondta. Senki sem mert visszaszólni neki. – Elmegyünk túrázni. Mindenki vegye fel a bemelegítőjét és öt perc múlva a terem mellet találkozunk – fejezte be, és ment ki. A többiek, mind szótlanul, maguk elé meredve mentek átöltözni. Én imádtam túrázni, és szinte kicsattantam az örömtől.

De nem tartott ez sokáig.

- Hogy ne merjetek unatkozni, ami beszélgetésbe torkollana, mindenkinek lesz egy párja – kezdett bele Mr. Ozore, mikor mindenki ott volt. – Azzal mész kettesben, akivel alszol. Ezentúl egy versenyt is szervezünk. Pontosan öt pár van, így öt útvonal létezik. Mindegyik ugyanakkora, és némelyik keresztezi egymást. Akik hamarabb érnek a célba, holnap nem kell bemelegítő futást tenniük – ismertette a szabályokat. Nem tetszett, hogy ismét Kaival kell mennem, de ez van. A mi útvonalunkat a piros-kék csíkos jelzés mutatta.

Ray és Amelia párosára is kíváncsi voltam. Majd kikérdezem Ameliát utána.

Majd elindultunk. Az út elején sem én, sem ő nem beszélt. De ez egy kis idő után már kezdett unalmas lenni. De nem akartam felhozni semmilyen témát, mert nem akarok vele beszélgetni. És még hogy én szerelmes vagyok belé? Lehetetlen. Ő egy faragatlan tuskó. Nem beszélve a modoráról. Gonosz, és öntelt. De van benne mégis valami, ami felkelti az érdeklődésemet. Ő az ellenségem. Nem szabad, hogy legyen valami. Mert én nem akarom eljátszani a Rómeó és Júlia sztorit. Az unalmas és bosszantó…

- Hé! Jól vagy? Úgy fújtatsz, mint egy partra vetett hal – igaza volt. Annyira tomboltak bennem az indulataim, hogy tudtomon kívül így adtam le. Amikor felé fordítottam a fejem biztos volt valami a szememben, mert megfogta a kezem, hogy álljunk meg. Hirtelen egy szikra pattant – de nem olyan, mint a filmekben. Ez igazi volt. Én csak egy helyben álltam, ahogyan Ő is. Mélyen a szemembe nézett, s az ismét kifürkészhetetlen volt. Minden indulatom elszállt. Valahogy úgy éreztem magam, mint egy film forgatásán, mert éppen most megy lefelé a nap. A narancssárga szín beterítette az égboltot. De én nem ezzel foglalkoztam. Most csak ketten voltunk, mindaddig…

- Jól vagytok? Mit csináltok ott ketten? – futott hozzák egyre közelebb Max. Tudtam, hogy ki Max párja így gyorsan két lépést hátráltam. Szerencsére Kai is így tett. A bátyám viszont vészjósló léptekkel közeledett felénk. Amikor odaért nem szólt semmit, csak sokatmondó pillantást vetett rám. Biztos, hogy beszélni akar majd velem.

- Semmi különös nem történt – feleltem nagyot sóhajtva.

- Biztos? Azt hittem, valamelyikkőtöknek baja esett – felelte Max.

- Senkinek sincs semmi baja – mosolyogtam rá. Ő is visszamosolygott.

- Akkor menjünk tovább. Már naplemente van… vajon mennyi idő, míg a célhoz érünk? És utána még haza is kell menni. Szerintem ez kínzás – motyogta magában a szőke hajú srác, miközben elindultak a saját útvonalukon. Lee nem szólt semmit, csak távozott.

Ha eddig nem volt jó a csend, most a világon a legszörnyűbb volt. Nagyon sok mindent akartam kérdezni, amire biztos vagyok benne, hogy ő sem tudta a választ. De az előbbi… hogy is mondjam különös volt. Soha nem fogom elfelejteni. De ha most nem szólalok meg, úgy érzem, valamit elrontok.

- Mond, te honnan szerezted Dranzert? – kérdeztem végül. Ő csak furcsán nézett rám, és természetesen nem válaszolt. – Elcsórtad valaki mástól? – tippeltem. Erre csak egy mosolyt kaptam. Az első igazit. Tehát folytattam. – A titokzatos testvéredé volt, akit legyőztél egy hosszú-hosszú párbajban?

- Egyke vagyok – kaptam a kielégítő választ. Ez az első információ, amit megtudtam róla. Egyre jobban örültem, hogy elkezdtem beszélgetni. Illetve kérdezősködni.

- Jó neked. Néha én is szeretnék megszabadulni a bátyámtól.

- Miért? – kérdezett vissza. A hangja nem adta jelét az érdeklődésnek, de az, hogy megkérdezte, bennem nagyon-nagyon pozitív benyomást keltett.

- Hosszú. Na, térjünk vissza Dranzerre. Nem mindennapi bit-bestia az biztos. Esetleg családi örökség? – Erre bólintott. – Klassz. Én is a családomtól kaptam. A mi falunkban a beyblade nagyon régi szokás. Amikor elég idős lettem a nagyapám adta nekem - Ez mintha felkeltette volna az érdeklődését. De nem kérdezett rá. Én meg nem akartam felesleges információkat kiadni magamról. A baj nem is ez volt, nem tudtam mivel folytassam a beszélgetést. Hirtelen hangokat hallottam meg, és megtorpantam.

Ezek nem voltak ismerős hangok.

- Gyerünk! Hasíts bele! – hallottuk, és egymásra néztünk. Csupán bólintanom kellett ahhoz, hogy megértsük egymást: mind a ketten meg akartuk nézni mi folyik a közelben. A bokor mögé bújtunk és figyeltünk.

Egy csapat edzett éppen.

Nagyon keményen. Nem ismertem őket, de nagyon belevalóak voltak. Ahogy láttam öten voltak, mindannyian bit-bestiával felszerelve. Ha mi keményen edzettünk, akkor ezek keményen a keményediken. Hárman támadtak egyszerre egy ellen, aki mindet visszaverte. Aztán, mikor a kezébe vette a játékszerét, vettem észre, hogy egy lányról van szó.

- Gyengék vagytok! – jelentette ki. A többi mind fiú volt, de nem mertek ellenszegülni. A lány rideg küllemével együtt elhagyta a tisztást. A többi, mint az alattvalók követték. Mikor elmentek, előbújtunk a rejtekhelyünkről.

- Nem tudom, mit akar ez jelenteni, de biztos, hogy semmi jót – mondtam.

- Nem ez a fontos. Hanem, hogy ki áll az egész mögött – felelte. A hangjától még a hideg is kirázott. Még sosem hallottam, ilyen rémisztő hangot.

- Van sejtésed, ki lehet az? – kérdeztem.

- Nincs. De most már biztos, hogy nem véletlenül küldtek ide.