AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

Sötét van, nem látok semmit. Hogy hideg van-e, vagy meleg azt már nem is érzem. De céllal jöttem ide. Nem adhatom fel. Hogy miért? Inkább kiért…

Már a gondolkodás is nehezemre esik. Egyáltalán ez most én vagyok?

Ki vagyok én?

A kérdés hihetetlenül sokáig visszhangzik bennem.

Aztán rájövök: nem szabad feladnom. Itt nem én vagyok a lényeg, hanem Ő.

- Biztos vagy benne? – kérdezi egy hang a fejemben.

Valahonnan távolról felismerem ezt a hangot. Tudom, hogy ez egy gonosz hang.

- Igen, teljesen – hagyják el a szavak a számat. Vagy ismét csak gondoltam? Nem fontos. Ő hallotta, abban biztos vagyok.

És végre meglátom Őt. Tudom, hogy elértem a célom. Már tudom, ki vagyok, s miért jöttem.

Egy angyal tárul a szemeim elé. Vajon csupán a képzeletem játszik velem? Még sosem láttam ilyen helyes fiút. Az ő arca… mintha istenek faragták volna. Haja kócos volt, de biztos voltam benne, hogy minden hajszála a helyén van.

Aztán olyan adatott meg nekem, amire nem számítottam.

Rám mosolyog vidáman, reménnyel teli.

Szemeiben olyan öröm tükröződik, amit elmondani nem tudok. A tekintete az enyémbe vésődik. Olyan csodálatos zöld szemei vannak… én csak állok egy helyben. Megmozdulni sem tudok… vagy nem is akarok? Ha kellett volna, körmöm szakadtáig küzdök, hogy ne múljon el a pillanat.

Hirtelen változott meg minden.

Egy kacagást hallatszik, és a csodás arc eltorzul a fájdalomtól. Éles kés áll ki a hasából. A vér nagyon gyorsan terjed rajta. Szemeimbe könnyek gyűlnek, és sikítani akarok. De nem jött ki egy hang se a torkomon.

Távolodni kezdtem. Akaratomon kívül. Egyetlen dologra voltam még képes:

- Ne! – kiáltok az angyalom után.

Ő erre csak elmosolyodik, mintha nem is vérezne.

- Még látjuk egymást – kacsint rám.

Zihálva ültem fel az ágyamban, a hajam rátapadt a homlokomra. A lélegzetem csupán egy egész perc múlva csillapodott le, akkor kikeltem az ágyból, és kinéztem az ablakon. Még sötét volt.

- Szuper – motyogtam magamban, kinézve a sötétségbe. Még biztos sokat kell várni napkeltéig. Aztán egy vekker szólalt meg irtó hangosan. Majd kiugrottam a bőrömből ijedtemben. Natalie csak hümmögve kapcsolta ki.

- Hú, jó hamar felkeltél – nézett rám álmosan.

- Igazából…

- Nem lényeg. Örülök, hogy felkeltél, mert még meg kell reggeliznünk – sóhajtotta. Felállt, mint egy robot, és kiment a fürdőszobába.

Én addig felöltöztem és megcsináltam a sminkem. Teljesen kész voltam, mire ő kijött teljes menetfelszerelésben.

- Nem emlékszem, hogy említettem volna a kelés időpontját – mondta immár teljesen felébredten.

- Csak rosszat álmodtam – feleltem.

- Igen? Ki vele!

- Semmi különös – próbáltam terelni.

- A vámpírvilágban nincs olyan, hogy semmi különös! Itt minden van valamiért! Egy vámpír általában nem emlékszik az álmára, de ha igen az jelent valamit! Szóval, elmondod végre?

- Rendben – feleltem, és elmondtam neki részletesen az álmomat.

- Szerintem jönni fog egy fiú, aki mindent megváltoztat az életedben. De ő veszélybe fog kerülni és csak te mentheted meg. De ez egy kicsit primitív felfogás. Biztos van benne valami háttér információ, amit még te sem vettél észre.

- Lehet – mondtam. Aztán nagyon erős fájdalom nyilallt a torkomba. A kezemet is odakaptam.

- Oh, meg is feledkeztem te még új vagy. Tehát szükséged van vérre. – Indult el kifelé az ajtón.

- Vérre? – sikítottam fel hirtelen.

- Persze. Nyugi nem emberi vér, hanem álltai. Szükséged van rá. – Kezdett el húzni. Elmentünk az ebédlőbe. Ott a vér mellett más kaják is ki voltak rakva – sajt, müzli, gabona pehely és minden reggelihez való dolog. A vér egy pohárban volt. Natalie vett egy tálcát és elkezdett rá pakolni. Aztán vett még egy tálcát és arra is pakolni kezdett.

- Na, gyere!

- Okés – feleltem és követtem.

Csak ekkor vettem észre a teljes csöndet. Egyedül a cipőnk kopogása hallatszott. Mindenki minket figyelt. Mikor az ebédlő felénél jártunk Natalie hirtelen megtorpant.

- Hahó, nem állatkertben vagyunk. Mindenki kezdjen el enni, mert ez így nem kóser! – fordult mindenki felé. Néhányan felkuncogtak, néhányan elfordították a tekintetüket. A lényeg, hogy Natalie elérte, amit akart: mindenki elkezdett beszélgetni.

Mi folytattuk az utunkat az egyik asztal felé. Amikor elértük, Natalie simán leült. 2 fiú és 3 lány társaságába keveredtem.

- Nem ülsz le kicsim? – kérdezte az egyik lány kedvesen. Én is helyet foglaltam.

- Skacok, ő Tina. Tina ők a skacok – mutatott be Natalie.

- Kösz Nat, mi már csak a skacok vagyunk – morogta az egyik srác.

- Rendben, értettem a célzást. Ő Kara – mutatott a mellette ülő lányra. Kicsit félénken intett nekem. De a mosolya kedves volt nagyon.

- És ő pedig Clara – intett nekem az a lány, aki megszólított az előbb. Ő már bátran intett nekem. – Kara ikertestvére – folytatta Nat. Magamban nagyot néztem. Ennél jobban nem is különbözhetnének. Clara magabiztos, és az a fajta lány, aki minden balhéban benne van. Kara inkább az, aki naphosszat tanul, csak, hogy egy pillanatra rá figyeljenek. Clara inkább az a pasizós típus, míg Kara kerülte őket. Legalábbis nekem így jött le.

- Clara mögött, pedig Steve. Ők sülve-főve együtt vannak – folytatta Natalie. Most, hogy jobban szemügyre vettem tényleg nem ült egyedül Clara a székén, egy fiú ölében foglalt helyet. Látszott, hogy nagyon szeretik egymást. Ami azt illeti Steve pont az a fiú volt, akit elképzeltem a lány mellé. Magas, izmos, sportos, jóképű srác. Csodaszép zöld szeme volt, ami nagyon emlékeztetett valakiére. Csak nem jutott eszembe kiére. Natalie ismét tovább folytatta.

- Melletted Jake szerény személyét mutathatom be – mosolygott Nat.

- Szerény, a nagybátyád… - de nem fejezte be a mondatot. A barátnőm erre csak kuncogni kezdett. Tisztán látszott, hogy többet érez iránta, mint egy barát iránt. Ám Jake érelmeiben nem voltam biztos.

- Na és a kis csapatunk utolsó tagja Maria – mutatott nevetve a harmadik lányra. Maria, amint rám emelte kék szemeit, valami felütötte a fejét bennem. A féltékenység. Maria olyan volt, mint egy szupermodell. Kerek domborulatok, lapos has, hosszú hullámos szőke haj, és az elmaradhatatlanul gyönyörű, csillogó kék szemek.

- Szia – köszönt nekem. Szuper. Még a hangja is olyan gyönyörű csilingelő volt.

- Helló – köszöntem rá természetesen mosolyogva. Nem lehetek rá mérges csak azért, mert szebb nálam.

- Bocsi, nem szeretnélek megbántani, de a körmeid eléggé le vannak strapálva. Ha szeretnéd, kifestem neked őket, csodálatos körömlakkjaim vannak – ajánlotta fel. Valahogy úgy éreztem magam, mintha egy reklámban szerepelnék.

- Dehogy bántottál meg! Szívesen elfogadom a meghívásodat, csak majd szólj, hogy mikor érsz rá.

- Gyere át hozzánk már ma este! Kíváncsi leszek Tina mai napjára – mondta Natalie.

- Benne vagyok. Olyan hajnali kettőkor érnek véget az órák… - gyorsan számolt egy kicsit – Háromra összeszedek mindent, és megyek.

- Tökéletes – majd megszólalt a csengő.

- Nat, megmutatod, hol van a 215-ös terem?

- Nekünk is ott lesz óránk. Hű, első óra máris vámpírtan? Merészek, mit ne mondjak – nevetett fel Clara. Örültem, hogy nem kell egyedül lennem, de amit mondott… megrémisztett.

- Ennyire félelmetes? – kérdeztem kétségbeesve.

- Jaj, dehogy. Csak a tanár… hogy is mondjam. Na, mindegy majd megtapasztalod – felelte Steve. Akárhányszor a szemébe néztem, mindig de ja vu-t éreztem.

- Rendben – álltam fel. Összeszedtem a cuccaimat és indultunk is. Mindenfelé megbámultak, de már nem zavart annyira. Amint beléptünk az osztályterembe ismét néma csend fogadott minket. De úgy tűnt utána, mindenki elkezdett beszélni. Volt egy olyan érzésem, hogy rólam.

- Mariának is velünk lesz órája – mondta Clara, és mintha csak kérte volna, be is lépett a terembe.

- Tina én egyedül ülök. Van kedved mellém ülni? – kérdezte.

- Persze. Csak még oda kell mennem a tanárhoz – és már indultam is felé. A tanár szinte észre sem vett eleinte.

- Jó napot kívánok. Én vagyok az új tanuló, Valentina…

- McKartney – még mindig nem nézett rám. – Már tudom. Maria mellett van egy szabad hely ott foglalj helyet – mondta kicsit lenézően. Mintha máris utálna.

- Igen tudom tanár úr…

- Van nevem is. Andrej professzor – mondta ismét olyan hangnemben. Majd végre felnézett rám, és a tekintete… teljesen megváltozott. Az undor helyét csodálat váltotta fel.

- Itt egy tankönyv – adta át az említet tárgyat. De a hangja már nem olyan gonosz volt, hanem inkább csodáló.

- Köszönöm – mosolyogtam rá és elindultam a helyemre.

Amikor leültem egy ismerős hang szólt hozzám.

- Nocsak, kit látnak szemeim? Talán nem a Ribanckirálynőt? – nyávogott. Nemsokára a hang tulajdonosa is megérkezett: Katharina hidrogén-szőke feje ismét feltűnt előttem.

- Tükörbe néztél? – vetettem oda nemtörődöm stílusban, pedig legszívesebben a gyönyörű, sminkelt arcocskáját egy monoklival díszítettem volna ki.

- Jaj, de vicces. Jobbra nem futja? – próbált visszavágni, de a hangja elég sértődött volt.

- Nem akartam megbántani a hercegnő lelkecskéjét. Mert a hangján így is hallatszik a megbántottság – mosolyogtam rá. – Hoppá. Egy-null nekem.

- Lehet, hogy ezt megnyerted, de a csatát még közel sem – nyávogta el és ellibegett a helyére.

- Katharina, megkérdezhetem mi volt ez? – lépett a tettek mezejére Andrej tanár úr. – Az új lányt nem illik így köszönteni. Óra után jelentkezz a büntetésed végett – az osztályban néma csend. Katharina álla leesve, és amint a tanár elfordult rám olyan gyűlölettel meredt, amilyet még nem tapasztaltam. Majd elkezdődött az óra. Már értem miről beszéltek a többiek: Andrej tanár úr, amint belekezdett az óra tananyagába, mintha valaki mást ismertem volna meg. Beleéléssel magyarázta a dolgokat. Az óra amúgy a vámpírokról szólt. Hogy mióta léteznek, és hogyan is sikerült ez idáig fenntartani a láthatatlanságot. Ez volt a legérdekesebb rész.

- Valaki tudja, hogyan is sikerült eddig titokban tartani a létünket? – nézett végig az osztályon. Senki meg sem mert mukkanni. – Gondoltam. Az átlagos vámpír iskolába jár, és a tanárok hosszú ideig nevelik beléjük a titoktartást. Mert ugye az ember szeszélyes lény, nem lehet tudni, mi is lenne a reakciója egy ilyen hír hallatán. És ezt még a legbugyutább vámpír is megjegyzi. De vannak, akik nem járnak iskolába. Nekik mi lesz a sorsuk? Egy titkos vámpír-szövetkezet mindnek az agyába vési a lényeget. Mivel ezek a vámpírok elég szeszélyesek, a legtöbbször alkalmazniuk kell az erőszakot. De ha valaki ezt nem tartja be és elárulja a titkot… nos, ez csak egyetlen egyszer fordult elő. Egy Bhrams nevű vámpír egyszer fellázadt. Oroszországban rejtőzött el. Ott kezdte terjeszteni, hogy a vámpírok le akarják igázni az emberek népét. Mivel ez teljesen ésszerűtlen volt, az emberek mindent elhittek neki. Olyan hadsereget szervetek egy hónap leforgása alatt, hogy esélyük lett volna kiirtani a népünket. Többen megfutamodtak – ám e zord időkben is akadt egy páratlan elme. És ez az elme nem volt más, mint Valentina McKartney. Ő egy olyan okos tervet eszelt ki, ami sikerre vezette volna a csapatainkat. De nem volt, aki mellé álljon. Így hát egyedül kellett kiviteleznie. Elutazott Oroszországba és azt támadta, ami az emberek gyengepontja volt – Brhamsot, a vezetőjüket. A szóbeszéd szerint hosszú, és kegyetlen csatát vívtak meg. Valentina végül győzedelmeskedett. Brhams meghalt, és az emberek félelmeit elhessegették annyival, hogy egy őrült ember fantáziálgatott holmi mesebeli lényekről. Az emberek ezt is elhitték. Na de ne térjünk el a lényegtől… - folytatta volna.

- De tanár úr? – kérdezett egy lány, akit még nem ismertem. – Mi lett Valentina sorsa? Most miért nem ünnepelt személyként hallunk róla?

- Igazán jó kérdés Becky. Valentina eltűnt a harc után. Rejtélyesen természetesen. Nincs semmi feljegyzés, semmi nyom, amin el lehetne indulni. Még valaki? – nézett végig az osztályon. Az óra többi része már homályosan telt el – számomra. Életemben most hallottam először valamit az édesanyámról. Kiderült, hogy ünnepelt hős – de az örökre titok marad, hogy hová lett. Vajon, mikor írta nekem azt a levelet? Ha azt remélte, hogy még beszélünk biztos voltam benne, hogy még mielőtt megküzdött volna ezzel a személlyel. De akkor honnan tudta, hogy akkor már egy ember iskolában leszek? Sok a fekete folt. De majd beszélek Natalieval, hátha ő még tud valamit. Óra végén mikor pakoltam egy srác jött oda a padunkhoz.

- Helló. Szép volt, amit mondtál Katharinának – mondta nekem.

- Én csak azt tettem, amit tennem kell. Amúgy hogy hívnak? – mosolyogtam rá. Az ő arckifejezése is megváltozott. Szintén csodálattal nézett rám.

- Mark. A hétvégén lesz egy jó kis buli nálunk. Van kedvetek eljönni? – nézett Mariára is. De csak futólag, utána egyből rám nézett. Mintha nem is érdekelte volna… biztos csak káprázott a szemem.

- Persze, benne vagyunk. Majd vihetek még másokat is ugye? – válaszoltam, miután Mark bólintott.

- Aha, persze. Na, én megyek a következő órámra. Szevasztok – köszönt el.

- Helyes srác – jelentettem ki miután elment.

- Csodálkozol? – kérdezett vissza Maria. – Ő Katharina ex-pasija.

- Ex? – húztam fel a szemöldököm.

- Ma reggel szakítottak. Kettőt tippelhetsz ki miatt – kacsintott rám. – Szabad préda – nevetett fel.

- Rendben – bólintottam. – Neked mi a kövi órád?

- Anatómia – fintorodott el. – Neked?

- Tesi – sóhajtottam. – Az öltöző merre van?

- Megmutatom.

- Nem kell Maria. Nekem is tesim lesz – termett ott hirtelen Natalie.

- Szuper – tapsoltam.

- Akkor majd talizunk nálatok este. Addig nem lesz közös óránk – indult el Maria.

Mi is vele indultunk. Natalie közben folyamatosan mondott valamit, de nem figyeltem. Egész idő alatt még mindig a vámpír tan járt az eszembe. Illetve az édesanyám története. Vajon mi történhetett? Ha anyu győzött, akkor miért nem nevelt fel engem? És miért tűnt el? Lehet, hogy utána lett terhes, csak történt valami. Bár elég nagydolognak kellett történnie, ha legyőzte a világ legelvetemültebb vámpírját.

Észre sem vettem, hogy Nat egy ideje hallgat.

- Mi történt? - kérdeztem, mikor észbe kaptam.

- Ha nem figyelsz, legalább bólogass, vagy valami ne csak magad elé meredj – felelte egy kicsit durcisan.

- Rendben elnézést. Miről is volt szó? – próbáltam engesztelni. Szerencsére nem kellett sok.

- Arról, hogy mindenkinél az a téma, hogy hogyan szóltál be Katarinának. Ráadásul büntetést is kapott. Nekem elhiheted, hogy sosem kapott még.

- Megérdemelte. Legszívesebben bemostam volna neki egyet, de az kicsit sok lett volna.

- Igen, lehet.

- Amúgy van kedved eljönni Mark bulijára? A hétvégén lesz.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Meghívott a szuper-über-helyes Mark a bulijára? Ezt  nem hiszem el… Istennőm, valaki kapjon el – sóhajtotta.

- Istennőm? – kérdeztem rá.

- Mikor idekerül valaki, az első beavatásán megkapja az egyik görög istent, vagy istennőt. Ezt elviekben fent választják ki, de szerintem csak véletlenszerű az egész dolog. A lényeg, hogy amint megkaptad az istennődet, tisztelegned kell miden vasárnap előtte. A agyon vallásosak minden nap tisztelegnek előttük. Nekem elég a vasárnap.

- Látom, te nem nagyon hiszel ezekben.

- Az én istennőm Hékaté, a bűvölés, a mágia, a rémképek, a boszorkányok, és a keresztutak istennője. Szerencsésnek érzem magam miatta – suttogta.

- Nem szereted?

- Nem erről van szó. Csak nehezen hiszek olyanban, amit nem látok.

- Értem. És Katarinának ki az istennője?

- Írisz, az istenek hírnöke. Azért is hiszi magát felsőbbrendűnek, mert ezt nem tartja véletlennek. Szerinte komolyan ő az istenek hírnöke, és ő közvetíti az üzeneteiket.

- Hihetetlen.

- Látod, ezért gondolom, hogy nem teljesen az istenek kezében van ez. Ráadásul féltékeny is. Mariára.

- Nem csodálom, hisz ő gyönyörű.

- Pontosan ezért az ő istennője Aphrodité.

- De mázlista… nekem biztos valami rossz, szerencsétlen istennő fog jutni – nevettem.

- Kötve hiszem. Neked nem az van megírva.

- Na, mintha még hinni kezdenél – feleltem, még mindig nevetve. Erre egy fintort vágott, és bementünk az öltözőbe.

A tesi óra elég nehéz volt. Eléggé megdolgoztatott. Sosem volt a kedvencem a testnevelés, de ez még rosszabb volt, mint a bentlakásos iskolában. A tanár, folyamatosan azt hajtogatta, hogy ha nem dolgozunk meg a vámpírerőért, akkor sosem fog előjönni.

A következő óráim már nem voltak ilyen izgalmasak: fizika, angol és görög mitológia.

Este, ahogy ígérte átjött Maria.

- Na, mesélj – mondta, és leült az ágyamra, a sok köröm-bigyójával együtt. Természetesen mindent elmondtam, miközben gyönyörűre csinálta meg a körmömet.

- Akkor izgalmas napod volt.

- Mondhatjuk.

- Szerintem én lépek, mert mindjárt napkelte.

- Rendben, szia – köszöntünk el. Hosszú nap után, végre én is elaludhattam.