AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

Már nem emlékeztem semmire sem az álmomból, csak a melegségre, ami a szívemből jött. De sajnos véget kellett érnie. Az egyik nő rázogatta a vállamat, miközben próbált felébreszteni.

- Ms. McKartney kérem keljen fel! Ideértünk az iskolához, ideje lenne felébrednie.

- Rendben egy pillanat és fent leszek – válaszoltam.

Először nem tudtam, hol is vagyok. Majd beugrott minden. Hihetetlen gyorsasággal pattantam ki az autóból és néztem körbe. Az egyik oldalon egy hatalmas puszta állt. A kocsi túloldalán viszont egy hatalmas kastély tornyosult. Magas gótikus építésű tornyai, szinte a felhőket karcolták. Középen egy hatalmas tölgyfaajtó várta a betérőket. Felette egy elképesztően gyönyörű és nagy üvegablak kapott helyet. De ez nem olyan volt, mint a tankönyvekben: nem Máriát ábrázolta. Hanem egy fenyőfa erdőt, amely egy dombon terült el. A dombon egy személy ült, aki a világító holdra nézett fel. A robosztus mögött egy nagy csillogó tó terült el. A víz színe olyan kék volt, mint amilyet a kollégiumi szobámban fekve képzeltem el.

De nem tudtam sokáig ebben gyönyörködni: hamarosan nevetést hallottam. Egy fiúbanda állt a kapu mellett, és néztek engem röhögő képpel. Biztos az ábrázatomat találták ilyen viccesnek. Hisz egy teljesen összegyűrődött felső volt rajtam, és szinte biztos vagyok abban, hogy a sminkem is elfojt. Ahelyett, hogy sírva visszaültem az autóba, inkább egy mosolyt villantottam a srácokra. Tudják, hogy kivel van dolguk. Nem akarom elkövetni megint azt a hibát, amit az előző sulimban.

A röhögés természetesen egyből abbamaradt. Elkezdtek integetni és sármos mosolyokat intézni felém. Ezen csak jót nevettem magamban, és elindultam kivenni a cuccaimat a csomagtartóból.

- A csomagjait hagyja itt nyugodtan, majd felviszem a lakosztályára. Most siessen a kolléganőmmel az igazgatónőhöz – intett a fejével az egyik nő az ajtó felé.

Én bólintottam és elindultunk a társa vezetésével. Az ajtó előtt megállva hallottam, hogy bent folyik az élet. Mindenki beszélgetett.

A nő kinyitotta az ajtót és betessékelt rajta. Amint beléptünk minden zaj elhalt. Minden szem rám szegeződött. Egy kicsit zavarban voltam, elismerem. A kísérőm elindult. Én természetesen követtem. Csak a cipőink kopogása hallatszott. Egy idő után megálltunk egy olyan ajtó előtt, mint amilyen az ügyvédeknek szokott lenni.

- Ez Mrs. Mira irodája. Ide egyedül kell bemennie. Sok sikert – mondta majd bekopogott, mire kiszólt egy hang:

- Szabad! – hallottam, mire bementem.

A szobában szinte minden fából készült. Egy ablak nyílt a tó vizére nézve. Az ablakra merőlegesen egy asztal állt, amin halomnyi papír kapott helyet. Mögötte egy szék állt majd azt követően a fallal párhuzamosan több könyves szekrény kapott helyet. Mindegyik meg volt rakva egy csomó érdekesebbnél érdekesebb könyvvel. Az asztal előtt volt egy hatalmas bőr kanapé. Amellett egy-egy fotel foglalt helyet. A kanapé előtt egy kávézó asztal volt. Az egyik fotelben egy csodaszép nő foglalt helyet. Egy szimpla mély kivágású fehér ing volt rajta, meg egy szoknya, ami a hasa közepéig ért fel. Lábait keresztbe rakva nézett rám.

- Hát megérkeztél. A nevem Miranda Melania Percewell. De szólíts, kérlek Mrs. Mirának vagy Mira igazgatónőnek. Foglalj helyet. – intett a másik fotelre.

Bólintottam, s leültem.

- Te vagy hát Valentina McKartney. Szóval betöltötted a 18-at. Már nagyon régóta vártam ezt a pillanatot. Édesanyádat már gyermek korom óra ismerem. Pontosan úgy nézel ki, ahogyan ő. Biztos vagyok benne, hogy olyan ügyesen fogsz tanulni. Ezennel köszöntelek a Hans Holbein Vámpír- és Démonképző Főiskolán. Alapítónk Hans Holbein maga is egy vámpír volt. Jelenleg én birtoklom az igazgatói szerepet, már lassan 150 éve. – mondta. A szemem teljesen kikerekedett. 150 éve? Ez a nő 23 éves, legfeljebb 25. De hogy több legyen, mint 150? Lehetetlen.

- Nem kell ennyire meglepődni drágám. Egy vámpír általában az idők végezetéig életben marad. A démonok viszont csak 10-20 évezredig maradnak életben. De a többit majd megtanulod. Most menj és ismerkedj meg a leendő barátaiddal – szólt, s állt fel.

Én is így tettem. Mira igazgatónő elindult az ajtó felé. Kint biztos voltam benne, hogy mindenki az ajtó előtt áll és vár. Amint kinyitotta az ajtót láttam, hogy így is történt.

- Natalie? Natalie! Gyere elő! – Parancsolt valakire a tömegben. A tömeg hirtelen szétnyílt és egy barna hajú lány lépett elő.

- Igen Mrs. Mira? – szólt mézes-mázos hangon.

- A te lakótársad lesz Valentina. Kérlek, mutasd meg neki, mi hol található az iskolánkban – szólt az igazgatónk, majd visszavonult az irodájába.

- Hello – köszöntem egy kicsikét félénken.

- Szia. A nevem Natalie. Téged hogy hívnak? – kérdezte. Az ő hangja csodálatosan csilingelt. De nem volt semmi sötétség a hangjában, ahogy azt már megszoktam. Ő kedvesen szólt hozzám.

- Valentina McKartney – válaszoltam.

- Gyere, megmutatom, hol van a szobánk! – Mosolyodott el, és indult volna el. Ám a tömeg ott állt, és nem akart megmozdulni. – Emberek. Ez itt nem cirkusz! Ő nem egy bohóc, hogy naphosszat nézegetni kelljen! – szólt rá a tömegre határozottan, mire mindenkinek máshol akadt dolga.

Natalie egyre kedvesebbnek tűnt nekem.

- Na, gyere – szólt hátra.

A folyosón, amin haladtunk senki sem volt immár.

- Köszönöm.

- Jaj, semmiség. Így nem jobb? Tényleg nem vagy egy bohóc. Szóval Valentinának hívnak. Találjunk először is neked valami jó becenevet, mert ez nagyon hosszú név.

- Tina. Az nekem tetszik – szóltam most már bátrabban.

- Tina! Hát az kitűnő! Tökéletesen rád illik – nézett végig rajtam. – De mi ez a bentlakásos apáca ruha? – fintorodott el.

- Ez nem apáca ruha. De bentlakásos, abban igazad van. Eddig egy bentlakásos iskolában tanultam.

- Komolyan? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Nyugi, nem volt olyan vészes! Csak nem barátkoztak velem. – Néztem félre.

- Az hogy lehet? Hisz te egy híresség vagy!

- Egy micsoda? Én híresség? Szerintem összekeversz valakivel.

- Nem biztos, hogy nem. A te anyukád Valentina McKartney. Nem véletlen, hogy így hívnak. Édesanyád, a világon a legvakmerőbb. A vámpírok legrégibb ellenségét megölte. És az nem kis teljesítmény. Anyukád igazi hős! – áradozott.

- Tényleg? Ezt még nem is hallottam – mondtam, mire Natalie kinevetett.

- Komolyan?

- Komolyan.

- Hű. Ha az én anyukám lenne híres én biztos meg akarnám tudni.

- Idáig azt sem tudtam, hogy vámpír volt. Illetve még azt se, hogy én az vagyok. Anyám még kiskoromban árvaházba adott. Annyit tudtam róla, hogy utána kaptam a nevemet. Csak sajnos ezen nem tudtam elindulni, mert sehol sem szerepelt. Aztán tegnap kaptam tőle egy levelet, amiben leírja, hogy ide kell járnom, és hogy vámpír vagyok. Képzelheted mennyire ledöbbentem.

- Ez durva. Már bocsi, nem akartalak megbántani. Csak egy kicsit, hogy is mondjam… sokkoló. A mi társadalmunkban ódákat zengnek az édesanyádról, te pedig csak a nevét tudod.

- Jaj, Natalie tudtam, hogy az alsóbb szintbeliekért rajongsz, de azért ennyire nem kellene kinyilatkoztatni. – Találtuk szembe magunkat egy szőke lánnyal.

- Közöd? – válaszoltam.

- Oh, de aranyos. Azt hiszed, mivel új vagy tiéd lehet az egész iskola. Hát akkor elmondom neked a szabályokat. Itt én vagyok a nagymenő. És ezt senki sem veheti el tőlem. Próbálkozhatsz kicsi lány, de azért, mert az anyád híres te még nem leszek az. – Zárta le egy kacagással. Vagyis csak azt hitte.

- Azt kifelejtetted, hogy a ringyók hercegnője címet is birtoklod. Nem állt szándékomban elvenni a koronádat, de ha már így megemlítetted… azt hiszem sok ötletet adtál, hogy ne unatkozzak. Köszönöm hercegnő.

- Rendben. Ha így állunk…

- Kezdődjön a csata – fejeztem be helyette. Ő csak fogta magát és ellibegett.

Miután befordult az első folyosóra észrevettem, hogy Natalie kidülledt szemekkel néz rám.

- Történt valami? – kérdeztem meglepetten.

- Épp most rendezted meg a halálod. Ő Katharina Diaberty a suli legmenőbb csaja. Ezzel nem viccelt. Vigyázz vele, mert az apja nagyon befolyásos ember. A végén még kirúgat, mielőtt berendezkednél – világosított fel.

- Akkor úgy kell szépen elvenni tőle a trónt, hogy semmi csúnyát nem csinálunk.

- Állj meg egy pillanatra. Csinálunk? Az többen csinálják. És én nem vagyok benne! Ez kész őrültség! Ha eddig sem szeretett, most utálni fog. És én jól megvagyok itt. – Mutatott a lábára, mintha ezzel is jelezni akarná szándékát.

- Nem ismerlek olyan régóta...

- Pontosan öt perce csupán.

- Ez nem fontos. A lényeg, hogy még csak most ismertelek meg, de tudom, hogy segíteni fogsz nekem. Belső megérzés.

- Örülök, hogy így érzel. De én pártatlan maradok –felelte.

- Rendben. Inkább mutasd meg, hogy hol van a szobánk – mondtam nevetve.

Ő így is tett.

A szobánk gyönyörű volt: sokkal jobb, mint az előző. Az ágyaink az ajtó mellett voltak 2 oldalt, a fal mellett. Mindkét ágy végében egy hatalmas szekrény terpeszkedett. Mögötte pedig 1-1 fésülködőasztal. Az egyik asztal mögött volt egy ajtó. És a bejárati ajtóval párhuzamos fal előtt voltak az íróasztalok. Minden olyan tökéletesen volt berendezve.  

- Az a fürdőszoba – mutatott a másik ajtóra Natalie.

- Remek. Most nem nézzük meg az iskola többi részét? – kérdeztem.

- Ki sem szeretnél pakolni? – nézett rám.

- Az ráér – mosolyogtam.

- Rendben.

Natalie megmutatta nekem a tantermeket, a gyengélkedőt (csak a biztonság kedvéért) az ebédlőt és a szertartás termet. Ez utóbbi volt a legérdekesebb.

- Minden vasárnap tartunk egy szentelő szertartást. A vámpírok feljegyzései szerint mi kezdtük el hamarabb, és egy pap meglátta ezt. Később átvették ezt a szokást, és ezt hívják misének. Ez a pap amúgy pápa lett később. Hihetetlen, még azt állította, hogy csak úgy kipattant a fejéből – magyarázta Natalie.

- És Natalie…

- Csak Nat – vágott közbe.

- Okés Nat… azt akartam kérdezni, hogy ezeken mi történik? Ugye nem kell életveszélyes dolgokat végre hajtani? – Estem kétségbe.

- Dehogy – nevetett csilingelő hangján. – Az isteneknek adunk tiszteletet.

- Milyen isteneknek?

- Természetesen a görög isteneknek. Mivel az ő feljegyzéseik a legrégebbiek minden vámpír bennük hisz. Néhányan még azt is állítják, hogy képesek velük kapcsolatot teremteni, de szerintem ez hülyeség. Na, a lényeg, hogy minden héten más istennek áldozunk. Persze csak jelképesen. Elégetünk egy füstölőt és az iskola költészet tanára elmond egy verset. Nagyon szépen tud verset mondani, majd kíváncsi leszek a véleményedre.

- Én is.

Majd visszatértünk a szobánkba. Én szépen kipakoltam, közben pedig beszélgettünk Natalieval. Olyan volt, mintha már 1000 éve ismerném, annyira jóban lettünk. Nem tudom, mikor feküdtünk le aludni, mert már arra sem emlékszem, hogyan aludtam el. De biztos vagyok benne, hogy mosollyal az arcomon aludtam el, mert végre van egy barátnőm.