AZ OLDAL ELKÖLTÖZÖTT!!!

 Csendesen ültem az órán, mint mindig. Észrevétlenül rajzolgattam a füzetembe, miközben a tanárom szüntelenül magyarázta, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy tanulhatunk matematikát! Én nem éreztem magam szerencsésnek. 

Tegnap, vagyis ma hajnalban töltöttem be a 18-at! És mégis itt kell rostokolnom, ahelyett, hogy mehetnék Haitire állást keresni. Miért pont Haiti? Nem tudom. Csak szép a neve.
Míg a tanár magyarázott a többiek sem untatták magukat: leveleztek. Felettem, illetve a padom alatt dobálgatták a levelet. Nem lett volna egyszerűbb, ha én is beszállok a levelezésbe? De, valószínűleg igen. De ők így nyilvánítják ki, hogy nem tartozom közéjük.
Igazuk van. 7 éve itt koptatom a padot ebben a bentlakásos iskolában, de még mindig nem szereztem egyetlen egy barátot sem.
Ez valószínű azért van, mert anyám halála után, akiről mellesleg csak annyit tudok, hogy őt is így hívták, mint engem, kicsit visszahúzódó lettem. Azóta senki sem próbált velem beszélgetni.
Így kezdtem el rajzolni. Szerintem van még mit fejlődnöm, de még így is magasan az osztálytársaim felett állok. Hisz nekem már csak a rajzolás maradt. Meg a remény, hogy mindjárt kijutok innen.
Miközben én gondolataimba merültem a terem ajtaja hirtelen kicsapódott. Az igazgató sietett oda a matek tanárhoz, eléggé feldúltan. Suttogva váltottak néhány szót majd előrefordult Mrs. Juliet, az igazgató:
- Valentina McKartney! Kérem, kövessen! - hallottam a nevem, ami ostorként csapott végig az osztályon. Gyorsan beledobáltam mindent a táskámba. Mit tehettem? Soha nem voltam benne semmi rosszban, mert az egyedül nem buli. De most mégis olyan feldúlt. Miközben a terem hátuljából sétáltam az ajtóig igyekeztem nem belepirulni a helyzetbe, hogy mindenki engem néz. Nem voltam hozzászokva.
Ennek ellenére követtem Mrs. Juliettet az igazgatóiba. Amint beléptünk a hatalmas szobába intett, hogy üljek le. Én így is tettem. Ő csak egy levelet görcsösen szorongatva állt meg azt asztala mögött.
- Tud maga bármit is az édesanyjáról? - kérdezte felháborodva. Ez meglepett.
- Nem, csak annyit, hogy róla kaptam a nevem - jelentettem ki.
- Akkor olvassa el ezt a levelet! - adta át idegesen azt a levelet, amit az előbb szorongatott. Értetlenül vettem át, de azért olvasni kezdtem.
Kedves Valentina!
Tudom, hogy keveset tudsz rólam, és meglep majd ez a levél, de arra kérlek, teljesítsd minden kérésemet! Több dolgot is akarnék veled közölni, de sajnos azt nem tehetem, hisz ez egy levél, és nem szabad elfelejtenem, hogy a többit személyesen kellene megbeszélnünk.
Amint ezt a levelet olvasod, biztosan betöltötted már a 18. életévedet. Most olyat mondok, amit nem mondhatsz el másnak!
Te egy vámpír vagy!
Most, hogy teljesen felnőtt lettél, elkezdenek ébredezni a vámpír érzékszerveid, amivel az jár hogy elkezded kívánni a vért. Azért, hogy ne bántsd a barátaidat, áthelyeznek egy másik iskolába, ahol a többi vámpírral együtt fogsz tanulni. Nem kell aggódnod az igazgatónő majd gondoskodik rólad!
Tudom, hogy nehéz lesz az elején, de azt is tudom, hogy meg fogsz tudni birkózni vele, mert te az én lányom vagy!
Sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor felnőttél, de ezt majd később megérted!
Szeretettel édesanyád
Először nem jutottam szóhoz.
Végre üzent nekem az anyám! Éjjelente amikor nem jött álom a szememre mindig ilyesmire vágytam!
De az, hogy mi állt az üzenetben felfoghatatlan volt számomra. Egy részem megértette, mert tudtam, hogy nem tartoztam soha ide.
De mi az, hogy vámpír vagyok, és csak most közlik velem? 
- Ez valami vicc? - kiabáltam. Végre megjött a hangom - Csak mert rohadtul nem vicces!
- Bár én is azt hihetném, hogy valami vicc!- csattant fel immár Mrs. Juliett is. - De ez most mindegy. Sürgősen el kell távolítanom magát a tanulóim közeléből! Ezért már meg is rendeltem a repülőjegyeket, a számláról, amit az anyja hagyott magára! Most menjen, pakoljon össze, mert mindjárt hajnalban indul a reptérre!

oO°o°Oo

Mire észbe kaptam már a repülőgépen ültem. Csak annyi történt, hogy miután Mrs. Juliet azt, mondta, hogy hajnalban indulok a reptérre elköszöntem majd rohantam a szobámba pakolni. Szerencsére nem volt szobatársam. Mily megnyugtató ez ilyenkor!
Miközben pakoltam egy könnycsepp sem gurult le az arcomon. De az mire lett volna jó? Hisz mindegy nekem, mert ha elmegyek, sem hiányoznék senkinek sem.
Már régóta tudtam, hogy nem tartozok ide. Úgy kilógtam a tömegből, mint tarka bárány a többi közül.
Tudtam, hogy máshol van a helyem. És ha most szerencsém van, ami pedig nekem nem szokott lenni, meg is találom azt a helyet.
Éjszaka nem tudtam aludni az izgalomtól. Kora hajnalban mikor kifuvaroztak a reptérre nem is látszott rajtam. Mivel nem volt kitől búcsúzkodni gyorsan el is indultunk.
A repülőre sikeresen felszálltam és most itt ülök. 
Sok ember mellett haladtam el, de egyiknél sem éreztem, hogy bele akarnék harapni. Igaz azt láttam, ahogy az erek kidagadnak és folyik bennük a vér. De nem kívántam. Még. Azért más változást is észrevettem. A látásom sokkal élesebb lett. Szemüveg már nem is kellett hogy rendesen lássak, én pedig örömmel tettem le. Végre, hogy a szemüveg nem takarja el én kisminkeltem magam életemben először hajnalban. Nem sikerült rosszra. Sőt a tükörből visszanéző lány nem is én voltam. Én nem lehetek ilyen szép. De mielőtt sikerült volna megbarátkoznom a tükörben lévő lánnyal egy női hang szólalt meg:
- Kérem, kössék be magukat! Mindjárt leszállunk! - utasított mindenkit. Én így is tettem.
Olyan erővel tört rám a pánik, hogy azt hittem megfulladok. Hol vagyok? Milyen helyre megyek majd? Hogy jutok el oda?
És még tömegével érkeztem a kérdések mikor kicsatoltam az övem és mit sem mutatva a pánikból leszálltam. 
Ami először szembetűnt, hogy óriási ez a reptér!
Ami másodjára tűnt fel, hogy két fekete dresszes nő várakozott a lépcsőnél. Mikor kiléptem akkor összesugdolóztak és az egyik odajött mellém.
- Valentina McKartney? - kérdezte szinte áhítattal.
Sajnos nekem fel kellett néznem. Eléggé alacsony voltam.
- Igen. Magát az iskola küldte? - a hangom erőteljesen volt, sőt szinte csengett. Soha nem volt ilyen hangom. Azt, hittem, olyan lesz ez a kérdés, hogy dadogva, szökdécselve fogom majd kinyögni. Ehelyett méltóságteljes lett. Nem ismerek magamra!
- Igen kérem kövesen Ms. McKartney! A csomagjai már az autóban vannak - szólalt meg megint áhítattal. Mitől vagyok ekkora szám? Lehet tényleg szép lettem? Lehet, hogy az én hangom szólalt meg az előbb? Lehet, hogy tényleg én vagyok az a lány a tükörben?
A kérdéseket majd később megválaszolom. Most csak a két nőt követtem. Ők elől mentek szótlanul. Majd egy óriási autó előtt nyitottak nekem ajtót, jelezve, hogy szálljak be. Kicsit megszeppenve, de megtettem.
Mikor ők is beültek rákérdeztem:
- Tulajdonképpen hol is van ez az iskola? Mi is a neve? Tudja az igazgatóm semmit sem mondott el - nevettem a végén.
- Azért nem mondott semmit, mert nem tudott. Az iskolát olyan varázslat fedi, hogy csak azok találnak el oda, és azok ejthetik ki a nevét, akik odatartoznak.
- Tehát a vámpírok - válaszoltam meg a fel nem tett kérdést.
- Úgy van - fordult hátra az a nő aki nem vezetett - Te mostantól a Hans Holbein Középiskolába fogsz járni! Ez a hely, ahol az iskola van, nincs közel egy városhoz sem! Illetve a legközelebbi nagyváros az Bristol. De az is kiló méterekre van, mert az iskola a parton fekszik. Majd tájékoztatunk mindenről Ms McKartney! De most látom fáradt vagy! Hidd el ha elalszol sem fogunk eltűnni! - nevetett ős is csilingelő hangján. Igaza volt. Attól féltem, hogy eltűnnek. De most már kijött rajtam az éjszakai alvatlanság. A szemem egyre jobban ragadt le. De én látni akartam mindent. Végül a két nő halk suttogására aludtam el. Annyit hallottam még:
- Kiköpött anyja! Nagy jövőt javasolok neki, hisz Tina is mennyi mindent csinált!
Suttogtak tovább, de arra már nem figyeltem. Az álom teljesen elringatott és egy olyan világba kerültem, ami csak az enyém.